nem mai ember – mondta valamelyik görög. Talán mi vagyunk az élő példa
rá, ezen a genfi vagy cambridge-i padon.
A nagy tettek csak a Történelem zordon lapjain járnak mindig együtt a
nagy szavakkal. Amikor halálán van az ember, olyasmik jutnak az eszébe,
mint egy kép, amelyet valaha gyerekkorában látott; csata előtt a katona is a
sárról vagy az őrmesterről beszél. Különleges helyzetben voltunk, és, mi
tagadás, nem voltunk fölkészülve rá. Óhatatlanul irodalomról
beszélgettünk, és alighanem csupa olyan dolgot mondtam, amit
újságíróknak szoktam mondani. Alter egóm még új metaforák kitalálásában
vagy fölfedezésében hitt, én meg csak olyan ismert és belső
összefüggéseket kifejező metaforákban, amelyekkel már megbarátkozott a
képzeletünk. Az emberi öregség és a napnyugta, az álmok és az élet,
időmúlás és vízfolyás. Azt a felfogást fejtegettem neki, amelyet majd csak
évek múlva fogok megírni az egyik könyvemben.
Szinte rám se bagózott. Egyszer csak megszólalt:
- Ha maga énbelőlem lett, akkor hogyhogy nem emlékszik rá, hogy
1918-ban egy koros úriemberrel találkozott, aki azt mondta, hogy ő is
Borges?
Hát, ez fogas kérdés volt, erre nem is gondoltam. - Talán olyan furcsa volt, hogy megpróbáltam elfelejteni – válaszoltam
meggyőződés nélkül.
Óvatosan megkockáztatta: - Hogy szolgál a memóriája?
Rájöttem, hogy egy alig húszéves ifjú szemében már csak olyan a
hetven-egynéhány éves ember, mintha fél lábbal a sírban volna. - Ki-kihagy, de azért még megjárja – válaszoltam. – Angolszászul
tanulok, nem is vagyok a legrosszabb a csoportban.