Egyszer csak eszembe jutott Coleridge meg az álomkép. Álmában
valaki a paradicsomban jár, és egy szál virágot kap bizonyságul. Amikor
felébred, ott a virág mellette.
Valami hasonló, ravasz ötletem támadt.
- Mondd csak – szólaltam meg –, van pénz nálad?
- Van vagy húsz frankom – válaszolta. – Estére meghívtam Simón
Jichlinskit a Crocodile-ba. - Mondd meg Simónnak, hogy majd egyszer orvos lesz Carouge-ban, és
sok jót fog cselekedni... adj csak ide egy kis aprót.
Elővett három ezüstöt meg némi aprópénzt. Értetlenül idenyújtotta az
egyik ezüstöt.
Én meg odaadtam neki valamilyen bankjegyet; ez a sok lehetetlen
amerikai papírpénz, akármi van ráírva, mind egy kaptafára készül. Mohón
vizsgálgatta. - Lehetetlen – kiáltott fel. – 1974 van rajta.
(Hónapok múlva tudtam meg, hogy nincs is dátum a bankjegyeken.) - Hát, ez kész csoda – szaladt ki a száján –, márpedig az ember mindig
fél a csodától. Biztos azok is megrémültek, akik Lázár feltámadásának
szemtanúi voltak.
Semmit se változtunk, gondoltam. Minduntalan könyvekkel
hozakodunk elő.
A papírpénzt összetépte, az aprót meg zsebre tette.
Én a folyóba akartam dobni az ő pénzét. Az ezüstös folyóba merülő
ezüstpénz íve érzékletesebbé tehette volna a történetemet, de nem így
rendelte a sors.
Azt feleltem, hogy másodszorra már a természetfölötti sem olyan
ijesztő. Javasoltam neki, hogy másnap is találkozzunk, ugyanott, a padnál,