Nem követtem el azt a baklövést, hogy megkérdezzem tőle, szeret-e.
Megértettem, hogy nem én vagyok az első, és nem is én leszek az utolsó.
Az a kaland, amely nekem talán az utolsó, Ibsen eme ragyogó és határozott
tanítványának csupán az egyik lehet a sok közül.
Kézen fogva mentünk tovább.
- És az egész olyan, mint valami álom – mondtam –, és én sohasem
álmodom. - Mint az a király – felelte Ulrica –, aki nem álmodott addig, amíg egy
varázsló el nem altatta őt egy kútban.
Aztán hozzátette: - Jól figyelj. Mindjárt megszólal egy madár.
Hamarosan meghallottuk a madárdalt. - Ezen a vidéken – mondtam – úgy tartják, hogy aki rövidesen meghal,
az a jövőbe lát. - És én rövidesen meghalok – mondta ő.
Megdöbbenve néztem rá. - Vágjunk át az erdőn – sürgettem. – Hamarabb érünk Thorgate-be.
- Az erdő veszélyes – felelte.
A mezőkön mentünk tovább. - Szeretném, ha ez a pillanat örökké tartana – suttogtam.
- Ezt a szót, hogy örökké, tilos kimondani az embernek – jelentette ki
Ulrica, és, hogy csökkentse lelkesedésemet, megkért, hogy ismételjem meg
a nevemet, amelyet nem értett jól. - Javier Otárola – mondtam.
El akarta ismételni, de nem tudta. Én hasonlóképpen kudarcot vallottam
az Ulrica névvel. - Sigurdnak foglak hívni – jelentette ki mosolyogva.