Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

Akárhogy is, nem valami könnyű feladatot róttam magamra. Sose
próbálkoztam az elbeszélő műfajjal, még levélformában sem, és az a
bökkenő – semmi kétség –, hogy hihetetlen a történet, amit el fogok
mondani. José Fernández Iralának, a Márványkövek méltatlanul elfeledett
poétájának tollára várt volna ez a vállalkozás, de már késő. Nem hamisítom
meg szántszándékkal a tényeket, de érzem, hogy nem is egyszer tévútra fog
vinni a hanyagság és az ügyetlenség.
Mikor történtek pontosan a dolgok, nem fontos. Csak annyit jegyzek
meg, hogy 1899-ben jöttem el Santa Féből, a szülőföldemről. Sose tértem
vissza; Buenos Aires nem valami vonzó város, de megszoktam, ahogy a
testét vagy valami régi nyavalyáját szokja meg az ember. Érzem, hogy
hamarosan meghalok, de nemigen érdekel; azért mégis türtőztetnem kell
magamat, hogy el ne kalandozzak, és kissé rövidebbre kell fognom az
elbeszélést.
A lényegünkön nem fognak az évek, ha ugyan van lényegünk; ugyanaz
a lendület vetett később, egy este a Világkongresszusra, amely a kezdet
kezdetén az Última Hora szerkesztőségébe sodort. Egy szegény vidéki fiú
szemében ugyanolyan romantikus lehet az újságíró élete, amilyen
romantikusnak láthatja egy szegény fővárosi fiú a gaucsó vagy egy tanyasi
napszámos életét. Nem röstellem, hogy újságíró akartam lenni, pedig ma
már taposómalomnak érzem ezt a munkát. Emlékszem, mit mondott
Fernández Irala kollégám: hogy az újságíró a feledésnek ír, de ő az
emlékezetnek és az időnek akart írni. Akkorra már kicizellálta (akkoriban
közkeletű ige volt) egyik-másik tökéletes szonettjét, amely később a
Márványkövek lapjain jelent meg némi csekély javítással.
Nem tudnám megmondani, mikor hallottam először a Kongresszusról.
Talán akkor délután, amikor megkaptam a pénztárostól a havi fizetésemet,