Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

Ez az írás nem Alejandro Ferri története, hanem a Világkongresszus
egyetemes története, de ez az utóbbi, mint minden más történetet, az
előbbit, az enyémet is magába foglalja. Beatrix magas és karcsú volt, tiszta
arcú és olyan vörös hajú, hogy az álnok Twirl vörös hajzatát juttathatta
volna eszembe, de sose juttatta. Még húszéves se volt. Egyik északi
grófságból származott, irodalmat tanult az egyetemen. Egyszerű családból
született, akárcsak én. Buenos Airesben aligha büszkélkedhetett olasz
származásával az ember; Londonban úgy tapasztaltam, hogy ez sokak
szemében valami regényes vonás. Nem sokat teketóriáztunk, pár nap múlva
egymás szeretői lettünk; kértem, hogy legyen a feleségem, de Beatrix Frost,
akárcsak Nora Erfjord, Ibsen hitét vallotta, senkivel se akarta összekötni a
sorsát. Az ő ajkáról fakadt az a szó, amit én nem mertem kimondani. Ó,
éjszakák, ó, megosztott és langymeleg sötétség, ó, titkos folyóként
homályban hömpölygő szerelem, ó, boldogság, ama pillanat, amelyben
mindketten mind a ketten vagyunk, ó, boldogság hófehér ártatlansága, ó,
egyesülés, amelybe elmerültünk, és utána az álom mélye várt, ó, a nappal
első sugarai, amikor csak néztem, néztem a kedvesemet!
Brazília kopár határvidékén rám tört az elvágyódás; bezzeg nem tört
rám London vörös labirintusában, amelytől annyi mindent kaptam.
Ürügyeket kerestem, hogy halogassam az elutazást, de hiába, az év végére
haza kellett térnem; együtt ünnepeltük a karácsonyt. Azt bizonygattam neki,
hogy don Alejandro majd őt is meghívja, hogy legyen a Kongresszus tagja;
kitérően válaszolt, hogy szeretne ellátogatni a déli féltekére, és hogy egy
unokabátyja, egy fogorvos, Tasmaniában telepedett le. Beatrix nem akart
kikísérni a hajóhoz; úgy gondolta, hogy a búcsú csak érzelgősség, a balsors
balga szertartása, és Beatrix utálta az érzelgősséget. A könyvtárban
búcsúztunk el egymástól, ahol megismerkedtünk tavaly télen. Gyáva ember