- Tudom, tudom. Most mondják, hogy Angliában dalolt már a
csalogány. Amikorra elmúlnak az esők, elolvad a hó, mikorra újra megjön a
déli tájakról a csalogány, elénekled dicshimnuszodat az udvar és a költők
gyülekezete előtt. Kerek esztendőt adok rá. Kifényesítesz minden betűt,
minden szót. A fizetség, amint tudod, méltó lesz királyi szokásainkhoz s a
te ihletett virrasztásaidhoz. - Királyom, az én legnagyobb fizetségem, ha láthatom arcodat –
mondta a költő, hű alattvalóhoz híven.
Meghajolt és távozott, szemében már holmi verssorok ködével.
Letelt a határidő – járványok, zendülések éve volt –, s a költő bemutatta
a dicsőítő éneket. Lassan, biztonsággal szavalta el, egyetlen pillantást sem
vetett a kéziratra. A király főhajtással nyugtázta az elhangzottakat.
Mindenki némán ismételte meg a mozdulatát, még az ajtókban
összezsúfolódottak között se hangzott pisszenés sem. A király végül így
szólt: - Elfogadom a munkádat. Győzelem ez is. Minden szót eredeti
értelmével ruháztál föl, s minden főnevet avval a jelzővel díszítettél,
amellyel az első költők. Nincsen egyetlen kép sem az egész himnuszban,
melyet a klasszikusok ne használtak volna. A háború az ember szép
szövétneke, a kard vize pedig a vér. A tengernek megvan a maga istene, és a
felhőkből kiolvasható a jövendő. Ügyesen éltél a rímekkel, az alliterációval,
az asszonánccal, a hosszú és a rövid hangokkal, jól használtad a magas
retorika eszközeit, tudóshoz méltón kezelted a metrumot. Ha netán – omen
absit – Írország egész irodalma elveszne, hiánytalanul újra lehetne alkotni a
te klasszikus ódádból. Harminc írástudó írja le rögvest, tizenkétszer.
Rövid csend következett, majd a király így folytatta:
blacktrush
(BlackTrush)
#1