Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

gyanakvással tekint az idegenekre, s az a szokása, hogy keresztre feszíti
őket. Nem akartam erre a sorsra jutni, mely inkább istenhez, mint emberhez
méltó, ezért rögvest egy drápa, vagyis dicsőítő ének írásához fogtam,
amelyben a király győzelmeit, hírnevét és könyörületességét ünnepeltem.
Épphogy emlékezetembe véstem a költeményt, már jött is értem két ember.
A kardomat nem adtam át nekik, de hagytam, hogy elvezessenek.
Még csillagos volt a hajnal. Kunyhók közt mentünk egy darabon.
Otthon piramisokról beszéltek nekem; amit az első tér közepén
megpillantottam, az csak egy sárga pózna volt. Fekete halat láttam a
csúcsára tűzve. Orm, aki velünk tartott, azt mondta, az a hal Ige. A
következő téren vörös oszlopot vettem észre; korong volt a hegyén. Az Ige,
mondotta Orm ismét. Kértem, hogy ejtse ki. Ő csak közönséges kézműves,
nem tudja, válaszolta.
A harmadik s egyben utolsó téren feketére festett rudat találtam, ezen
egy rajz volt; már nem emlékszem, mit ábrázolt. A tér mögött hosszú,
egyenes fal húzódott, végei homályba vesztek. Később meggyőződtem róla,
hogy kör alakú, vályog a teteje, és nincsenek rajta kapuk, s azt is
felfedeztem, hogy körülfogja a várost. A palánkhoz kötött lovak kis
növésűek és hosszú szőrűek voltak. A kovácsot nem engedték be.
Fegyveres népséget találtam bent; mind gyalogosan voltak. Gunnlaug, a
király éppen gyengélkedett, s félig lehunyt szemmel hevert valami
tevebőrös nyoszolyán. Sárgás bőrű, törődött ember volt, olyan, mint egy
már-már elfelejtett szent; hosszú, régi sebhelyek húzódtak végig a
mellkasán. Az egyik katona utat nyitott előttem. Valaki már kerített is egy
hárfát. Térdre ereszkedtem, s fojtott hangon belekezdtem a drápába. Nem
hiányoztak belőle a retorikai fordulatok, az alliterációk, és a hangsúlyok is a
műfaj által megkövetelt helyekre kerültek. Nem tudom, hogy a király