Magabiztosan csengett a hangja, beértem ennyivel. Úgy gondoltam,
illene bemutatkoznom:
- Eudoro Acevedo vagyok. 1897-ben születtem Buenos Aires
városában. Elmúltam hetvenéves. Az angol és az amerikai irodalom tanára
vagyok, fantasztikus történetek írója. - Úgy emlékszem, olvastam két fantasztikus történetet; meg is nyerték a
tetszésemet – válaszolta. – Az egyik a Gulliver utazásai volt, melyet sokan
igaznak tartanak, a másik pedig a Summa Theologica. De ne beszéljünk
tényekről. A tényekkel már senki sem törődik. A tények csak a képzelet és
az elmélkedés alapját alkothatják. Mi a kétkedés és a feledés művészetét
tanuljuk az iskolában. Elsősorban a személyes, a mindennapi dolgok
felejtésének művészetét. Időben élünk, folytonosságban, de arra törekszünk,
hogy sub specie aeternitatis éljünk. Még emlékszünk néhány évre a
múltból, de ezeket fokozatosan kiveti magából a nyelv. Arra törekszünk,
hogy elkerüljük a fölöslegesen pontos adatokat. Nincsen kronológia,
történelem. Nincsenek statisztikák. Azt mondtad, Eudorónak hívnak; én
nem tudom megmondani a nevemet, mert csak úgy hívnak, hogy „valaki”. - Hát az apádat hogy hívták?
- Nem hívták sehogy.
Az egyik falon könyvespolcot pillantottam meg. Találomra felütöttem
egy kötetet; kézzel írták, világos, de olvashatatlan betűkkel. A szögletes
írásjelek a rúnaábécére emlékeztettek, amellyel persze csak a feliratokat
írták. Arra gondoltam, hogy a jövő embere nemcsak hogy magasabb, hanem
ügyesebb is nálam. Önkéntelenül is házigazdám hosszú, vékony ujjaira
néztem.
Akkor az ember azt mondta: - Mutatok valamit, amit még sohasem láttál.