sárkányt eregetett, egy aprócska deresen, mely már biztos kimúlt, a
porfelhőn, amelyet a jószág csap, amikor terelik a hajcsárok, a fáradt
delizsánszon, amely havonta egyszer hozott zsibárut Fray Bentosból, a La
Agraciada-öblön, ahol partra szálltak a Harminchármak, az Herviderón, és
csúcsokon, hegyeken és folyókon, és a Cerrón, mely felnyúlt egészen a
világítótoronyig, s amelyről úgy gondolta, hogy a La Plata egyik partján
sincs hozzá fogható. A öböl feletti dombról egyszeriben átugrott a a
nemzeti címerben lévő dombra, és elaludt.
A tengeri szellő minden este lehűtötte a levegőt, lehetett aludni.
Arredondo sosem virrasztott.
Igazán szerette a menyasszonyát, de már rég megfogadta, hogy a
férfiember nem tűnődhet nőkön, különösen akkor nem, ha hiányolja őket. A
vidék már rászoktatta a szüzességre. Ami azt a másik ügyet illeti...
igyekezett a lehető legkevesebbet gondolni a gyűlölt ellenségre.
A tetőn doboló eső volt a társasága.
A rab meg a vak úgy érzi, hogy lefelé, mintegy enyhe lejtőn folyik az
idő. A rejtekezés félidejéhez érve Arredondónak már többször is sikerült
megélni azt az időtlen időt. Az elülső patióban volt egy kis ciszterna, s a
mélyén egy béka; egyetlenegyszer sem jutott Arredondo eszébe, hogy
annak a békának az örökkévalósághoz közelítő idejére vágyik.
Ahogy közeledett a nap, ismét türelmetlenkedni kezdett. Egyik este már
nem bírta tovább, és kiment az utcára. Mindent furának és nagyobbnak
talált. Befordulva egy sarkon fényt látott, s belépett egy boltba. Mentségül
kért egy keserű nádpálinkát. Néhány katona beszélgetett a fapultra
könyökölve. Egyikük megszólalt:
- Tudjátok, hogy szigorúan tilos a csatákról hírt adni. Tegnap délután
olyasmi történt velünk, ami biztos tetszeni fog nektek. Néhány