- Vagy ahol épp túl sok a madár – válaszoltam –, ami állítólag könnyen
összetéveszthető. A történetében, Barclay, van valami parabolaszerű.
Ekkor Daniel Thorpe vette át a szót. Személytelenül beszélt, nem nézett
ránk. Különös hangsúllyal beszélt angolul, amit annak tulajdonítottam,
hogy hosszú időt töltött Keleten. - Nem parabola ez – mondta –, de ha mégis az, akkor igaz. Léteznek
oly felbecsülhetetlen értékű tárgyak, hogy nem lehet őket eladni.
Engem nem is annyira Daniel Thorpe szavai hökkentettek meg,
melyeket most igyekszem pontosan felidézni, hanem az, hogy milyen
meggyőződéssel ejtette ki őket. Gondoltuk, majd folytatja, de hirtelen
elhallgatott, mint aki megbánta a dolgot. Barclay elbúcsúzott. Mindketten
visszamentünk a szállóba. Elég későre járt, Daniel Thorpe mégis felhívott a
szobájába, hogy folytassuk a beszélgetést. Néhány udvarias fordulat után
így szólt: - Átadom magának a király gyűrűjét. Persze csupán metaforáról van
szó, de ennek a metaforának semmivel sem kisebb a varázsereje, mint a
gyűrűnek. Átadom hát Shakespeare memóriáját, úgy, ahogy kora
gyermekkorától 1616. április elejéig használta.
Egy szó nem sok, annyit sem tudtam kiejteni. Olyan volt, mintha a
tengert kaptam volna ajándékba.
Thorpe így folytatta: - Nem vagyok szélhámos. Nem is őrültem meg. Kérem, ne döntsön,
míg végig nem hallgatott. Barclay őrnagytól már biztosan tudja, hogy
mindig is katonaorvos voltam. Néhány szóban elmondható a történet.
Keleten kezdődött, egy tábori kórházban, hajnalban. Az időpont nem
fontos. Egy közkatona, Adam Clay, akit két karabélylövedék ért, nem
sokkal halála előtt utolsó szavaival rám bízta a becses memóriát. A
blacktrush
(BlackTrush)
#1