haláltusa és a láz nincs híján leleménynek; elfogadtam az ajándékot, de nem
vettem komolyan. Hadi események után amúgy sem furcsáll már semmit az
ember. Clay-nek alig maradt ideje, hogy elmagyarázza az átadás különös
feltételeit. A tulajdonosnak hangosan fel kell ajánlania az ajándékot, a
másiknak pedig el kell fogadnia. Az ajándékozó örökre lemond a tárgyról.
A katona nevét és a patetikus átadási ceremóniát – a szó rossz
értelmében – irodalminak találtam.
Kissé megilletődve megkérdeztem:
- Magánál van most Shakespeare memóriája?
Thorpe így válaszolt: - Még két memóriám van. A sajátom és azé a Shakespeare-é, akivel
részben azonos vagyok. Helyesebben: két emlékezet alkot engem. Egy
sávban összemosódik a kettő. Van egy női arc, melyről nem tudom, melyik
századba tartozik.
Ekkor megkérdeztem: - Mihez kezdett Shakespeare memóriájával?
Hallgatott egy darabig. Aztán ezt mondta: - Írtam róla egy életrajzi regényt, amit megvetéssel fogadott a kritika,
az Egyesült Államokban és a gyarmatokon ellenben némi üzleti sikert
arattam vele. Hát ez minden, azt hiszem. Figyelmeztetem, hogy nem
szinekúra ez az ajándék. Tehát várom a válaszát.
Eltűnődtem. Hát nem Shakespeare felkutatásának szenteltem az én
különös s nem kevésbé színtelen életemet? Hát nem indokolt, hogy
munkásságom végéhez érve ráakadjak?
Minden szót világosan ejtve kimondtam: - Elfogadom Shakespeare memóriáját.
Erre nyilvánvalóan történt valami, de én nem éreztem.