Ma aligha gondolom a tengerről vagy épp magamról, hogy csillagokra
éheznénk. Évekkel később, amikor ráakadtam Arnold Bennettnek arra a
kifejezésére, hogy „harmadrendű grandiozitás”, rögtön megértettem, mire
gondol. Mégis mivel ez volt az egyetlen nyomtatásban megjelent versem,
néhány hónappal később, amikor Madridba érkeztem, az emberek a tenger
dalnokának tekintettek.
Sevillában csatlakoztam a Grecia körül kialakult irodalmi körhöz.
Ultraistáknak nevezték magukat, meg akarták újítani az irodalmat, azt a
művészeti ágat, amelyről semmiféle fogalmuk nem volt. Egyikük egyszer
elárulta nekem, hogy kizárólag a Bibliát, Cervantest és Daríót olvasta, meg
talán egy-két könyvet a Mestertől, Rafael Cansinos-Assénstől. Argentin
elmémet megdöbbentette, amikor kiderült, hogy nem tudnak franciául, és
sejteni sem sejtették, hogy létezik egy angol irodalomnak nevezett valami.
Bemutattak egy helybéli kiválóságnak, akit mindenki csak „a Humanistá”-
nak nevezett, de hamar rájöttem, hogy sokkal kisebb a latintudománya, mint
az enyém. Ami Greciát illeti, Isaac del Vando Villar, a folyóirat kiadója
elérte, hogy valamennyi versét egyik-másik szerkesztője írja meg.
Emlékszem, egyszer ezt hallottam az egyiküktől: „Nagyon elfoglalt vagyok
- Isaac verset ír.”
Utána Madridba mentünk, ahol nagy élmény várt rám:
összebarátkoztam Rafael Cansinos-Assénsszel. Ma is szívesen tekintem
magam a tanítványának. Sevillából származik, ahol papnak tanult, de
amikor az Inkvizíció levéltárában megtalálta a Cansinos nevet, úgy döntött,
hogy zsidó. Elkezdett héberül tanulni, később körülmetéltette magát.
Andalúz irodalmárok vittek el hozzá. Félénken gratuláltam neki egy
tengerről szóló vershez, amit ő írt. „Ó igen – válaszolta –, mennyire
szeretném látni, mielőtt meghalok.” Magas férfi volt, andalúz módon