Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

tizenkét évben nem csalódtam. Az óészaki iránt támadt érdeklődésem
logikus lépés, hiszen a két nyelv szorosan kapcsolódik egymáshoz, és a
középkori germán irodalmakban az óészaki a csúcs. Az óangolban való
kalandozásom teljesen személyes jellegű, ezért is találtak utat számos
költeményembe. Egyszer egy egyetemi kolléga félrehívott, és megütközve
kérdezte: „Mit akarsz te egy olyan verssel, aminek az a címe, hogy
Belevágva az angolszász nyelvtan tanulmányozásába?” Próbáltam
megértetni vele, hogy nekem az angolszász éppolyan meghitt élmény, mint
egy napnyugtát szemlélni vagy szerelembe esni.
1954-ben elkezdtem kisprózát írni – vázlatokat és parabolákat. Egy nap
szólt Carlos Frías barátom, hogy kellene egy új könyv az úgynevezett
összes műveim folytatásához. Azt feleltem, hogy nincs semmim, amit
odaadhatnék, de Frías nem tágított, mondván: „Minden írónak akad egy
könyve, csak keresni kell.” Egy álmos vasárnapon átkutattam otthon a
fiókokat, és lassan kihorgásztam a még kötetbe fel nem vett verseket és
prózákat, ez utóbbiakból több írás még a Críticánál töltött időből
származott. Ezekből a resztlikből válogattam ki és rendeztem el Az alkotó
című kötetet, mely 1960-ban jelent meg. Meglepő módon ez a könyv,
amelyet inkább összeállítottam, mint írtam, talán a legszemélyesebb és –
ízlésem szerint – a legjobb munkám. Nagyon egyszerű, hogy miért: Az
alkotóban nincs töltelék. Minden darabot önmagáért és belső indíttatásból
írtam. Amikor ehhez a kötethez hozzákezdtem, már rájöttem, hogy a szép
stílus tévedés, mégpedig hiúságból eredő tévedés. A jó stílust – szilárd
meggyőződésem – diszkréten kell elérni.
A könyv utolsó lapján egy olyan emberről beszélek, aki nekifog, hogy
lerajzolja az univerzumot. Sok-sok éves munkával megtölt egy üres falat
hajók, tornyok, lovak, fegyverek és emberek képével, de halála óráján