39
A múzeum
Elveszett a kutyánk, és vigasztalhatatlan volt a gyerek, mert nagyon
szerette. Elvittem hát a híres író múzeumába. Hadd szórakozzék, és,
ha már ott van, képezze is magát.
Megvettem a jegyeket, aztán vártunk, amíg összegyűlik a csoport,
amelyet a kiállításvezető végigkísér az író szobáin. Mert az író vagy
száz éve halt meg, és ez a múzeum volt a lakása, amit aztán
múzeummá alakítottak át.
A pénztár mellett, egy asztalon a könyvek, az író művei. Mint afféle
könyvek, semmi érdekes.
Összegyűlt a csoport, és a kiállításvezető bekísért minket az
előszobába.
- Jobbra van a fürdőszoba – tájékoztatott a vezető.
Benéztünk a fürdőszobába, nyitva volt az ajtó, csak nem lehetett
bemenni, mert a bejáratot bíborszín brokátzsinór zárta el. A
mosdókagylón szappantartó volt, benne szappan. A szappanon tábla:
„Az író kedvenc szappana.” - Meg lehet szagolni? — kérdezte az egyik hölgy.
- Tilos — közölte a vezető. — De a tudósok megállapították, hogy
mindennap mosakodott. - A fülét is megmosta? – kérdezte a gyerek rémülten.
- Csönd legyen – csitította. – Ne zavard az idősebbeket látogatás
közben. Biztos fület is mosott. Ha te is mosol fület, te is híres író
leszel.
Beljebb volt a szalon és a hálószoba. Diófa bútor, nem rossz, de
semmi különös. A hölgy a matracot is ki akarta próbálni, de az is tilos
volt, pótdíj ellenében sem lehetett. - Az író dolgozószobája – közölte a vezető, és előreengedte a
csoportot.
Az asztalnál ült az író életnagyságban. Úgy volt elkészítve, mintha
élne, gondolom, viaszból. Köntösben volt. Kezében toll, az
íróasztalon egy teleírt papírlap hevert. - A kézirat, mert kézzel írt – magyarázta a vezető. –
Megállapították a kutatók. Itt látható, amint a leghíresebb versét írja.
Emlékeznek rá?