Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

büntetlen, ki lenéz istent, megvet nagy Olympust,
érzi a vágy erejét, szerelemtől megragadottan
lángol, nem gondol sem a nyájra, se szirtüregére.
Már alakodra ügyelsz, látom, már tetszeni kívánsz,
már mereven hajadat, Polyphemus, megboronálod,
már szereted sarlóval nyesni goromba szakállad,
s víz tükörébe tekintve simítani rendbe vad arcod.
Már odahagyja a rettenetes vérszomj, az ölésvágy;
büntetlen járnak-kelnek közelében a gályák.
Telemus ekkoriban sicul Aetnához keveredve,
Telemus Eurymides, kit meg nem csalt soha szárnyas,
ment iszonyú Polyphemus elé, s szólt: »Egyszemedet, mit
homlokodon hordasz, tudd, majd elorozza Ulixes.«
Csak nevetett: »Minden jósok közt«, szólt, »buta, tévedsz:
egy lány már elorozta.« Lenézi a hasztalan intő
bölcsszavu jóst, s hol nagy léptekkel rója a partot,
hol, mikor ellankad, hazaindul hűs üregébe.
Domb fut a vízbe, alakja akárcsak a nyúltnyelü éké
(mindkét oldalról hullám kavarul körülötte):
erre a vad Cyclops fölhág, föl is ül közepére;
gyapjas nyája nyomába nyomul, noha nincs vezetője.
Majd a fenyőfát, mit botként visel egyre kezében,
fekteti lába elé (árbocnak sem kicsi szálfát),
száz nádszálból összerakott sípját veszi kézbe,
pásztori síphangját hallották körben a bércek,
hallották a habok; magam én, rejtőzve ölében
Acisnak, kedves szeretőmnek, szirtüregemben,
szintén hallottam, s a szavát soha el se felejtem:
»Hó a fagyal, de fehérebb vagy, Galatea, fagyalnál,
réteknél virulóbb, karcsúbb, mint szép magas éger,
kristálynál ragyogóbb, vidorabb gyöngéd gödölyénél,
símább, mint kagyló, mit a víz simogat szakadatlan,
nyáron az árnyéknál, kívántabb télen a napnál,
almánál nemesebb, a platánnál messzirelátszóbb,
jégnél tündökölőbb, ért szőlő nincs ilyen édes,
lágyabb vagy te aludttejnél és hattyui tollnál,
s mint patakos kertek, szebb vagy, jaj, csak ne szaladnál;
és vad vagy, Galatea, vadabb vagy az ifju bikáknál,
ennyire nagykoru tölgy se kemény, csalfább vagy a habnál,
fűz-ágnál makacsabb, makacsabb a fehér venyigénél,
sziklánál sziklább, hevesebb zuhogó folyamárnál,
pávánál hegyesebb, lobogó tűznél is emésztőbb,
medveanyánál is bőszebb, s mint tüske, te sebzőbb,
tengernél süketebb, dühösebb taposott viperánál,
és (mit a legfőképp kívánnék űzni belőled),
nemcsak a szarvasnál, visitó ugatásra futónál,
szélnél is szaladóbb, szellőnél szélsebesebb vagy!
Jaj, de ha ismernél, sose futnál, késlekedésed
bánnád, s harcolnál te magad, megtartani engem.
Van tág szirtüregem, hegyi nagy kőszikla tövében,