Jonathan Franzen - A világ végének vége

távcsövemen át, bár kétségtelen, hogy a megpillantása fölött
érzett örömöm nem volt független a strigulázástól: megvan az
első, még hátravan huszonhét. Később még nagyon sok
Euneornis campestrist láttam, de akkor már nem nagyon
figyeltem rájuk, mert egyszerűen „nem ezt a fajt kerestem”.
Természetesen önmagában is nagy élvezet különféle változatos
madárfajokban gazdag helyeken kirándulni. Kicsit olyan, mint
egy időutazás a múltba, amikor a természet még egységes egész
volt, és nem volt se felszabdalva, se „legyőzve” – hiszen
természetesen a madarak jelzik a leglátványosabban, ha egy
ökoszisztéma egészséges. Mellesleg a madarászásnak megvan
az az előnye is, hogy olyan helyekre is eljut az ember, ahová
turisták nem szoktak. A turizmusnak ez a fajtája azáltal, hogy
olyan megszállottan igyekszünk új meg új fajokat gyűjteni a
listánkra, egyszersmind mentségül is szolgál illetéktelen
kíváncsiskodásunkra.
Ha helyi vezetőt fogadunk, ahogy én tettem, olyan
emberekkel is találkozhatunk, akik egyáltalán nem azzal a
közönnyel vagy épp ellenségességgel tekintenek a természetre,
mint honfitársaik többsége. Az én első napi vezetőmet Lyndon
Johnsonnak hívták („De a második keresztnevem nem B betűvel
kezdődik” – mondta), harmincöt éves volt, és a jamaicai
erdészeti minisztérium alkalmazottja. Tekintettel az utak
állapotára, már napkelte előtt elindultunk, és felmentünk a
hegyekbe, ahol a kávéültetvények és -feldolgozók között
helyenként még érintetlen az őserdő. Alig néhány óra alatt
Lyndon tizenkét endemikus madarat mutatott. Volt közöttük
egy szép nevű és szép tollú szomorú légykapó (Myiarchus