Jonathan Franzen - A világ végének vége

visszajövök a Karib-tengerre madarászni, akkor olyan
szigetekre fogok menni, amelyek más, szintén soha nem látott
endemikus fajokkal kecsegtetnek majd. A madarászás szépsége
többek között abban áll, hogy a kudarc is óhatatlanul vele jár,
hiszen soha nem lesz senki, aki elmondhatja magáról, hogy
látta a világ minden madarát; olyan játékot pedig nincs értelme
játszani, amelyben biztos a siker. Én például valószínűleg
sohasem fogok se földigalambot, se gyíkászkakukkot látni.
Saint Lucián egy nyugdíjas tűzoltó fogadott a repülőtéren,
Olson Peter, aki Castriesből az atlanti parton álló „Paradicsomi
béke” nevű panzióig útközben számos tűzoltóállomásra felhívta
a figyelmemet. Nem akartam újra elkövetni ugyanazt a hibát,
mint Jamaicában, ezért húsz dollár borravalót adtam Peternek,
és meglepetten láttam, hogy milyen furcsa arcot vág, miközben
zsebre teszi. Aztán a panzióban a gazdaasszonytól, Lorraine
Royalltól megtudtam, hogy a repülőtéri transzfer ötvendolláros
költsége nincs benne az utazási iroda számlájában, amint azt én
jamaicai tapasztalataimból kiindulva feltételeztem. Lorraine
megígérte, hogy ő majd kifizeti utólag Petert, én azonban baljós
jelet láttam ebben az újabb hibában.
Másnap reggel egy Melvin nevű fiatalember volt a vezetőm,
aki úgy bukkant elő a napkelte előtti homályból, mint egy
dzsinn, marihuánafüstbe burkolózva, miközben én még a
reggelimet fogyasztottam Lorraine hátsó verandáján. Melvin
gumicsizmában volt, feltűrt szárú farmerban és combig érő,
necchálós trikóban, a fejére tapadó kötött sapkában. A Lorraine
házánál induló úton haladva átvágtunk egy banánültetvényen,
és megérkeztünk egy magában álló ázsiai díszfához, egy pomme