A VILÁG VÉGÉNEK VÉGE
Két évvel ezelőtt kaptam egy huszonnyolcezer dolláros csekket
egy indianai ügyvédtől. A pénz Walt nagybátyámtól származott,
aki hat hónappal azelőtt halt meg. Nem vártam pénzt Walttól, és
egyáltalán nem számítottam rá. Ezért arra gondoltam, hogy
nem költöm el, hanem félreteszem az örökségemet valami
különleges alkalomra, ami méltó lesz Walt emlékéhez.
Aztán úgy alakult, hogy a barátnőm, aki már régóta társam, és
mellesleg született kaliforniai, megígérte, hogy egyszer eljön
velem egy hosszú vakációra. Hálás volt nekem, amiért
megértéssel fogadtam, amikor vissza kellett költöznie Santa
Cruzba az anyját ápolni, aki kilencvennégy éves volt, és már
kezdett nagyon feledékeny lenni. A barátnőm akkor arra
ragadtatta magát, hogy kijelentse:
– Hajlandó vagyok elmenni veled bárhová a Földön, ahová
mindig szerettél volna elmenni.
Erre én ma már rekonstruálhatatlan okokból azt feleltem:
– Az Antarktiszra is?
Nagyon elkerekedett a szeme, amire nem ártott volna
felfigyelnem. De hát az ígéret az ígéret.
Az utat úgy próbáltam elfogadhatóbbá tenni kaliforniai
barátnőm számára, hogy úgy döntöttem, Walt pénzét a lehető
legfényűzőbb társasutazásra fogom költeni – a National
Geographic háromhetes Lindblad-expedíciójára: Antarktisz,