Jonathan Franzen - A világ végének vége

amely az expedíciói újkori megismétléséről szólt, és
legyalogolhattunk öt kilométert azon a keserves úton, melyet az
expedíciója végén Shackleton is megtett. (Aztán az út végén a
videósunk kamerája előtt összetereltek minket Shackleton sírja
körül, kis kupicákban ír whiskey-t kaptunk, és fel lettünk
szólítva, hogy igyunk az emlékére.) Az üzenet nyilvánvalón az
volt, hogy mi, a Lindblad utasai, magunk is egy kicsit olyanok
vagyunk, mint Shackleton. Ha pedig valaki ennek ellenére sem
érezte magát hősnek az Orion fedélzetén, csak magára
vethetett, amiért magányos volt. Én hálás voltam, hogy akadt
legalább két honfitársam, akivel közösen tanulmányozhattam a
magunkkal hozott madárkalauzokat, az aprócska antarktiszi
cethojsza megkülönböztető jegyeit, és egy gyorsan tovaröppenő
óriáshojsza csőrének színárnyalatát, ami megkülönbözteti más
fajoktól.
Aztán ahogy továbbhaladtunk a félszigeten, Doug már
elkezdte azzal kecsegtetni a társaságot, hogy alkalmasint
rövidesen izgalmas bejelentést fog tenni. Amikor végül is
összegyűjtötte az utasokat a szalonban, közölte velünk, hogy a
dolog, amit be akar jelenteni, tulajdonképpen már folyamatban
van: a kedvező szeleknek hála, ő és a kapitány úgy döntött, hogy
a sutba vágják az útitervet, mert rendkívüli alkalom kínálkozik,
hogy behatoljunk a déli sarkkör alá, és ezért most egyenesen
délnek fogunk fordulni.
Az előző este, mielőtt elértük volna a sarkkört, Doug
mindenkit figyelmeztetett, hogy másnap reggel alighanem
nagyon korán ébreszt majd bennünket a hangszórón, nehogy
valaki, aki látni akarná a „vörös vonalat”, (nagyon vicces volt),