MANHATTAN, 1981
A barátnőmmel, V.-vel akkor fejeztük be az egyetemet, a
következő lépésig pedig ott volt előttünk az egész nyár, és a
távolból New York hívogatott. V. előre felutazott a városba, és
három hónapra kivette a Columbia egyik hallgatója, Bobby
Atkins lakását, aki lehet, hogy az Atkins-diéta megalkotójának a
fia volt, de az is lehet, hogy ezt csak mi találtuk ki a magunk
szórakoztatására. A lakás a Száztizedik utca és az Amsterdam
sugárút délnyugati sarkán volt, két hálószobája volt, továbbá
kitakaríthatatlanul piszkos volt. Egy hétdecis Tanqueray ginnel,
egy karton Marlboro Lighttal és Marcella Hazan olasz
szakácskönyvével felszerelkezve költöztünk be mindjárt
júniusban. Valamelyik korábbi lakó ott hagyott egy gerinctelen
fekete plüsspárducot, made in Korea, melyet rögvest
lefoglaltunk, és attól fogva a magunkénak tekintettünk.
Határvidéken laktunk. A nagy, általános dzsentrifikáció és a
tömeges börtönítéletek előtt úgy tűnt, a város élesen fekete és
fehér részre oszlik. Amikor egy fiatal harlemi komikus a 3-as
metrón bemutatott „bűvésztrükkjével” a Kilencvenhatodik
utcánál minden fehér utast eltüntetett a kocsiból, úgy éreztem,
bíróság előtt állok, és elítélnek a fehérségemért. Jon Justice-t, aki
jó barátunk volt, és aki azon a nyáron Thomas Pynchon V.-jével
a farzsebében közlekedett a városban, kirabolták a nyílt utcán,
a Grant-emlékműnél, ahol egyébként semmi keresnivalója sem