szaporításához vagy az élvezetek fokozásához szükséges, a nem
emberi világ meg hadd vesszen. Ezt tartják a cinikus realisták,
akik szemében más fajokkal törődni csupán bosszantó
szentimentalizmus. És ez a nézet valóban megcáfolhatatlan, és
bízvást bárki a magáévá teheti, aki hajlandó elismerni, hogy
bizony, ő javíthatatlanul önző.
De „az emberek előbbre valók” éppen ellenkezőleg is
értelmezhető: az emberi faj azért méltó a Föld erőforrásainak a
kisajátítására, mert mi nem olyanok vagyunk, mint a többi állat;
mert mi rendelkezünk tudattal és szabad akarattal, képesek
vagyunk rá, hogy emlékezzünk a múltra, és magunk alakítsuk a
jövőnket. Erről a nézetről, melyet hívő emberek és nem hívő
humanisták egyaránt vallanak, szintén nem lehet bebizonyítani
sem azt, hogy helyes, sem azt, hogy téves. Viszont felvet egy
kérdést: ha csakugyan összehasonlíthatatlanul méltóbbak
vagyunk más állatoknál, akkor vajon annak a képességünknek,
hogy különbséget tudunk tenni jó és rossz között, illetve
képesek vagyunk az érdekeink valamely csekély részét
tudatosan feláldozni egy nagyobb jó érdekében, akkor nem
kellene-e ennek egyszersmind fogékonyabbá is tenni bennünket
a természet szükségleteire? A kivételes képességek nem járnak-
e kivételes felelősséggel is?
Ha az ember megáll egy délkelet-ázsiai őserdőben, hamarosan
valami mély, ütemes, zúgó hangot fog hallani, majd érezni is a
mellkasában. Olyan, mintha szél lenne, valójában azonban az