Jonathan Franzen - A világ végének vége

Santa Cruzban voltam, Kaliforniában, és eleve rossz kedvem
volt már. Williams jegyzetét az év kétszázötvennegyedik napján
olvastam, és január óta még csak mindössze tizenhat olyan
napunk volt, amely esősnek minősült. A brutális aszályt csak
tetézte a rádió időjárás-jelentéseinek naponta ismétlődő
sértegetése, miszerint gyönyörű időnk van. Nem mintha nem
osztottam volna Williams aggodalmait a jövőt illetőleg. Engem
az háborított fel, hogy egy olyan ijesztő jóslatnak, mint amilyen
az Auduboné volt, a ma élő madarak iránti közöny legyen az
egyenes következménye.
Talán azért, mert protestáns nevelést kaptam, és aztán hithű
természetvédő lettem, mindenesetre régen felfigyeltem már a
természetvédelem és az új-angliai puritanizmus közötti lelki
rokonságra. Mindkettőt egyformán az az érzés gyötri, hogy
csupáncsak embernek lenni is eleve bűn. A természetvédelem
ezt tudományos tényekkel is alátámasztja. Vegyük akár a
történelem előtti korban élt észak-amerikai vadászokat, akik
kiirtották a masztodont, akár a maorikat, akik kipusztították Új-
Zéland megafaunáját, vagy a modern civilizációt, amely
letarolja a bolygó erdőit és kiüresíti az óceánokat, az ember
kétségkívül a természet egyetemes gyilkosa. Most pedig a
klímaváltozás felkínálja számunkra az eszkatológiát is, hogy
számot vessünk a bűnösségünkkel: eljön nemsokára a pokolian
tűzforró holnap, a végítélet napja. Ha nem tartunk bűnbánatot,
és nem térünk jó útra, valamennyien bűnösök leszünk a
haragvó Föld kezei közt.
Erre a fajta puritanizmusra ma is hajlamos vagyok. Ritkán
fordul elő velem, hogy úgy szálljak fel egy repülőgépre, vagy