Jonathan Franzen - A világ végének vége

változatosság megőrzéséhez hasonlóképpen változatos
módszereket kell alkalmazni – a Carr Alapítvány mozambiki
Gorongosa Restoration Projectje, az Island Conservation
tevékenysége a csendes-óceáni és karib-tengeri szigetek
vadállományának visszatelepítésére, a WildEarth Guardians
harca az amerikai Nyugat (az úgynevezett „ürömvidék”)
növényzetének megmentésére, az EuroNatur egyszerre
biológiai és kulturális környezetvédelmi munkája Délkelet-
Európában, hogy csak néhány példát említsünk, arról
tanúskodik, hogy nemcsak magát a tevékenységet kell az adott
helyhez alkalmazni, de gondolkodnunk is a helyiek fejével kell.
A vele folytatott beszélgetések során Janzen csak ritkán ejtett
szót más projektekről. Alapvetően csak az érdekli, ami közel áll
hozzá, és amit szeret: az a darab trópusi lombhullató erdő,
amely biológusként a vadászterülete, azok a szegény sorsú
Costa Rica-iak, akiket az ACG alkalmaz, és akik a rezervátum
közelében laknak. Erdei kunyhója előtt karosszékében ülve,
kifogyhatatlan volt a történetekből. Mesélt arról a titkos
leszállópályáról, amit Oliver North ezredes épített a contrák
számára a Santa Elena-félszigeten, és hogy aztán az ACG-nek
végül is hogyan sikerült bekebeleznie a félszigetet. Elmondta,
hogyan fedezte fel, hogy a lombhullató erdők lepkéinek egy
része életciklusának egyik szakaszát párás esőerdőkben tölti, és
hogy következésképpen miként kellett tovább bővíteniük a már
a nélkül is óriásira nőtt projektet. Meg azt a történetet, amikor
az ACG tizennégyezer hektár érintetlen őserdő tulajdonjogának
fejében átvett ezer teherautó-rakomány narancshéjat
megsemmisítésre egy narancslégyártól, mire „jó szándékú”