Jonathan Franzen - A világ végének vége

nincsenek jól kijelölt területek, ahol tilos vadászni, úgyhogy
lőttem mindenre, ami csak elém került. Ahogy jött. De aztán, ha
az ember az állatokra gondol, amiket leöldös, akkor már nem
olyan nagy élvezet.
– És magának erről mi a véleménye? – kérdeztem.
A vadász erre így válaszolt:
–  Nagyon bánt a lelkiismeret. Ma már a barátaimtól is azt
hallom: „Elfogytak a madarak, órákig is hiába bandukol az
ember, egyet sem lát.” Szinte hátborzongató. Én már ott tartok,
hogy örülnék, ha a kormány minden vadászatot betiltana két
évre – vagy inkább öt évre –, hogy a madarak egy kicsit össze
tudják szedni magukat.
Egy ilyen sommás intézkedés nem lenne példátlan: hét évvel
ezelőtt, amikor az adriai kábítószer- és embercsempészet
kezdett tűrhetetlen lenni, a kormány egyszerűen megtiltotta,
hogy magánemberek vízi járműveket tartsanak. Albániában
azonban két nagy párt küzd egymással a politikai hatalomért,
és egyik sem akar vélhetőleg népszerűtlen rendeleteket hozni
egy olyan kérdésben, amely a választók többségét nem nagyon
érdekli.
Albániában egyetlen komoly pártfogójuk van a madaraknak,
Taulant Bino, aki egyszersmind az egyetlen igazi
madármegfigyelő is az országban, és egyben környezetvédelmi
miniszterhelyettes. Egy nap elvitt a Divjaka-Karavasta Nemzeti
Parkba, amely az albán tengerpart legszebb koronaékszere –
hatalmas kiterjedésű, ideális parti és lápvidéki élőhely. Március
közepe volt, amikor az egész országban tilos a vadászat, és
amikor a parkban (ahol éven át tilos vadászni) elvileg