kérdések foglalkoztatnának, amelyeknek semmi köze az általános választási
joghoz, a munkásosztály munkakörülményeihez, a nők felszabadításához
vagy ahhoz, hogy mindenkinek joga, hogy szakszervezeti tag legyen.
Természetesen eltekintve attól, hogy ez a mostani helyzet sokkal, de
sokkal drámaibb. Mivel száz évvel ezelőtt nem ketyegett a fejünk felett egy
gigászi méretű óra, amely a szemünk láttára számolta vissza az elkövetkező
generációk sorsát.
- Ez egyszerűen túl nehéz kérdés – halljuk sokszor, Svante meg én. –
Nem lehet befogadni.
És ez egyszerre igaz is meg nem is.
Tulajdonképp, ha akarjuk, egészen egyszerű beleképzelni magunkat ebbe
a problémakörbe. Ha valaki hajlandó meghozni azt az áldozatot, hogy
lemondjon bizonyos kiváltságokról, és hátráljon néhány lépést.
Mert nem arról van szó, hogy a klímaváltozás kérdése túl bonyolult
lenne, vagy túl nehéz lenne megérteni. Mindössze arról, hogy kényelmetlen.
Kicsit olyan, mint amikor az ember jól összekuporodva alszik a
hálózsákjában egy esőáztatta sátor valamelyik meleg zugában. Az
embernek semmi kedve felkelni, és szembesülni a problémával. Úgy
gondolja, hogy legjobb tovább aludni. Mint mindenki más.
A Dalarnas Tidningar című újságnak írt utolsó írásom arról szólt, hogy a
Mittmedia újra és újra olyan vitaindító cikkeket közölt a klímaváltozás
tagadóitól, amelyet nem követett vita. Lelkiismeretem nem engedi, hogy
olyan újságnak írjak, amelynek szerkesztői helyet adnak a klímaváltozás és
a holokauszt tagadóinak.
És mivel a Mittmediának nem áll szándékában ezen változtatni, így én
elköszönök. Ez az utolsó cikkem sosem jelent meg.