HUSZONKETTEDIK JELENET
Ballada 2016 nyaráról
Nem lesz szép nyarunk. Egyik gyerek sem utazik sehova. Beata
megpróbálta, de nem akar többé utazni. Mindenfélével csalogatjuk, hogy mi
mindent lehet csinálni a városban, de ő semmit sem akar.
Bármit javaslunk is, mindössze annyi a válasz, hogy „pofa be, te hülye
idióta”. És Greta még mindig csak egy-két dolgot tud enni, amit egy
bizonyos módon, otthon kell elkészíteni. Nem tud más emberek között enni,
és bár már elkezdett növekedni a súlya, és végre stabilizálódott is, egyetlen
étkezést sem hagyhat ki.
Úgyhogy otthon maradunk a lakásban. Beata egyáltalán semmilyen
ingert nem bír elviselni. Nem bír elviselni sem minket, sem a hangunkat.
Minden túl hangos, nem tud minden gondolatot megjegyezni, és különben
is túl sok gondolat van, és minden túl gyors. Még Mózesnek is el kell
viselnie, hogy céltáblájává válik. Kutyánk tehát úgy védekezik, hogy
bekuporodik a zongora alá, és lehetőség szerint igyekszik nem útban lenni.
Mindannyiunknak állandóan csendben kell lennie.
Beata mindenféle játékokat talál ki, amelyek túl nehezek számára, olyan
játékokat, amelyeket nem tud ellenőrzése alatt tartani, és kényszerré válnak,
és ha nem úgy sikerül, ahogy ő akarja, akkor ránk lesz dühös, mert csak
rajtunk tudja levezetni a felgyülemlett feszültségét. De ez sem elegendő
számára, s a frusztrációja egyre növekszik. Végül, egyfajta védekezési
mechanizmusként, kényszerképzete alakul ki mindennel kapcsolatban, ami
összefügg a hangokkal.
A legcsekélyebb hang is dühkitörést okozhat nála. Így mi, többiek
kimegyünk a parkba, vagy két étkezés között rövid autóutakat teszünk.
Megnézünk néhány növényházat és biokertészetet, megmártóztatjuk a
lábunkat Vintervikenben a Mälaren-tó vizében.