NEGYVENHARMADIK JELENET
Business as usual
A föld legnagyobb részén jelenleg információháború folyik a jövőbeli
túlélési feltételeinkről. A kutatók és a környezetvédelmi szervezetek
mondanak valamit, míg a gazdasági élet szakemberei és a lobbisták valami
mást.
A tömegtájékoztatás érdektelenségének köszönhetően a jövőbeli
ökológiai fennmaradásunk, illetve pusztulásunk politikai játékká
redukálódott, ahol a szavak vívnak egymással csatát, és az nyer, aki a
legközkedveltebb. És lehet találgatni, melyik klíma- és fenntarthatósági
válság adható el a legjobban? Vajon az, amelyik változtatásokat követel,
vagy az, amely azt mondja, hogy nyugodtan vásárolhatunk és repkedhetünk
fel-alá a világban az idők végezetéig?
Lehet találgatni, vajon melyik megoldás mögé sorakozik fel a legtöbb
politikus? A baj csak az, hogy a közkedveltebb változatnál kihagytak
néhány apróságot. Például azt, hogy a válság az válság, nem pedig
elsősorban lehetőség újabb gazdasági növekedésre. A világtörténelem során
az emberiséget ért legnagyobb fenyegetés belefullad a jövőben örökké
„zöld” növekedéssel kecsegtető fenntarthatósági ígéretek tengerébe.
Itt nem hallunk a jégsapkák olvadásáról. Senki sem beszél arról, hogy a
globális, iparosodott mezőgazdaság veszélybe sodorja a saját jövőnket. És
senki sem beszél arról, hogy a világ esőerdőit olyan mértékben kiirtották,
hogy a megmaradt őserdők együttesen sem képesek megkötni a szén-
dioxidot, hanem ehelyett maguk is irtózatos mennyiségben bocsátanak ki
olyan anyagokat, amelyek lassan megmérgezik a légkört.
Az emberiség egyik legkiválóbb tulajdonsága, hogy képesek vagyunk
alkalmazkodni a változásokhoz. És bár nem mindig örülünk a