Harrison Bergeron
(Harrison Bergeron)A 2081-es évben történt, amikorra már mindenki végleg egyenlővé vált. Nem csak
isten és a törvény előtt voltak egyenlők. Minden lehetséges módon egyenlők voltak.
Senki se volt eszesebb, mint bárki más. Senki se volt szebb, mint bárki más. Senki se
volt erősebb vagy gyorsabb, mint bárki más. Ez a mindenre kiterjedő egyenlőség az
Alkotmány 211-es, 212-es, valamint 21 3 - as módosításának és az Egyesült Államok
esélykiegyenlítésügyi minisztere keze alá dolgozó ügynökök szakadatlan éberségének
volt köszönhető.
Az élet bizonyos területein azonban akadtak még hibák. Attól például, hogy
áprilisban még nem tört ki a tavasz, mindig begőzöltek az emberek. Éppen ebben a
nyirkos hónapban történt, hogy az esélyügyiek magukkal vitték George és Hazel
Bergeron tizennégy éves Harrison fiát.
A dolog kétségtelenül elég tragikus volt, de George és Hazel nem fogták fel a
történteket, így aztán nem is nagyon vették a lelkükre. Hazelnek tökéletesen átlagos
volt az intelligenciája, ami annyit jelent, hogy semmin sem tudott gondolkodni,
legföljebb csak egészen rövid ideig. George fülében viszont, mivel intelligenciája kissé
meghaladta a normálisat, szellemi esélykiegyenlítő rádió működött, amit a törvény
értelmében állandóan viselnie kellett. Ez a gondolkodászavaró szerkezet a kormány
egyik adójára volt hangolva. Az adó körülbelül húsz másodpercenként valamilyen éles
zajt közvetített, nehogy a George-hoz hasonló emberek tisztességtelen előnyhöz
jussanak az eszük révén.
Hazel és George. tévét nézett. Hazel arcán könnyek peregtek, de már elfelejtette,
hogy miért is sír.
A képernyőn táncosnőket mutattak.
George fejében megszólalt egy berregő. Gondolatai ijedtükben szanaszét
szaladtak, mint riasztócsengőtől a tolvajok.
- Igazán szép volt ez a tánc, amit most adtak elő – állapította meg Hazel.
- Hö?
- Igazán szép volt ez a tánc – ismételte meg az asszony.
- Ühüm! – bólintott George. Megpróbált egy kicsit a táncosnőkre gondolni. Nem
voltak igazán jók, legalábbis nem jobbak, mint bárki más lett volna. Súlyok és
ólomsörétes zacskók lógtak rajtuk, arcukat álarc takarta, nehogy bárki észrevehessen
egy könnyed és kecses mozdulatot vagy egy csinos arcot, aminek láttán ázott
verébnek érezné magát. George eljátszadozott azzal a távoli gondolattal, hogy a
táncosokat talán mégsem kellene kiegyenlíteni. De nem jutott messzire, mert egy
újabb zörej a fülhallgatóban szétkergette a gondolatait. Összerezzent. A nyolc
táncosnő közül kettő ugyancsak.
Hazel észrevette, hogy George megrándult. Minthogy neki nem volt saját szellemi
esélykiegyenlítője, meg kellett kérdeznie, mi volt a legutolsó zaj.
- Úgy hallatszott, mintha egy tejesüveget ütögetnének gömbkalapáccsal.