Ádám
(Adam)Éjfél volt, egy chicagói szülészeten.- Mr. Sousa – szólt a nővér – , a felesége lánygyermeknek adott életet. Körülbelül
húsz perc múlva láthatja a babát. - Tudom, tudom, tudom – állította le Mr. Sousa, egy zord gorilla, aki láthatóan
ingerült volt, amiért elmagyaráznak neki egy fárasztó és ismerős rutint. Pattintott az
ujjával. – Lány! A hetedik! Most már hét lányom van. Egy ház tele nőkkel. Laposra
tudnék verni tíz akkora férfit, amekkora én vagyok. És milyen gyerekeim születnek?
Lányok. - Mr. Knechtmann – mondta a nővér a helyiségben lévő másik férfinak. Úgy ejtette
ki a nevet, ahogy szinte az összes amerikai, színtelen „Netman”-nek. – Sajnálom. A
maga feleségéről még nincs semmi hír. Jól megvárakoztat minket,
igaz? – Kifejezéstelen arccal mosolygott, és elment.
Sousa Knechtmannhoz fordult. - Egy ilyen kis nyikhaj, mint maga, Netman, ha fiút akar, durr bele, megkapja. Ha
egy focicsapatot akar, durr, durr, durr, tizenegy, megvan. – Azzal kiviharzott a
váróteremből.
A férfi, akit otthagyott magára, Heinz Knechtmann volt, présgépkezelő egy
vegytisztító műhelyben, alacsony ember vékony csuklóval és rossz hátgerinccel, ami
miatt enyhén görnyedt volt, mint aki örökösen fáradt. Hosszú volt az arca, nagy orral
és vékony szájjal, de annyira kiült rá a derűs alázat, hogy az különös szépséget
kölcsönzött neki. Nagy, barna szeme volt, mélyen ülő, hosszú pillájú. Huszonkét éves
korához képest sokkal idősebbnek tűnt, és öregebbnek is érezte magát. Kicsit
meghalt, amikor családjának minden tagját elhurcolták és megölték a nácik, csak ő,
az akkor tízéves fiú maradt életben, hogy továbbvigye a Knechtmann nevet. Ő és a
felesége, Avchen szögesdrót mögött nőtt fel.
Lassan már tizenkét órája bámulta a várószoba falait, dél óta, amikor rendszeressé
váltak a felesége fájásai, s a lassú parti hullámok robaját hallgatta a tengerről, amely
másfél kilométernyire volt: messze, messze. Ez lesz a második gyereke. Amikor
utoljára várt így, egy szalmával töltött matracon feküdt egy németországi
menekülttáborban. Az a gyerek, Karl Knechtmann, aki Heinz apja után kapta a nevét,
meghalt, és vele együtt még egyszer meghalt a valaha élt egyik legragyogóbb csellista
neve.
Amikor most, a második ilyen várakozása alatt fel-felengedett a fáradt aggódás
zsibbadtsága, Heinz agya büszke családi nevek egyvelege volt, melyek mind-mind
odavesztek, de most új életre lehetne kelteni őket ebben az új emberkében – ha
életben marad. Peter Knechtmann, a sebész; Kroll Knechtmann, a botanikus;
Friederich Knechtmann, a drámaíró. Nagybácsik, akikre csak homályosan emlékezett.
Vagy ha lány lesz, és életben marad, Helga Knechtmann lesz Heinz anyja után, és
megtanul majd úgy hárfázni, ahogy ő tudott, és bármilyen csúnya is Heinz, ő
gyönyörű lesz. A Knechtmann férfiak mind csúnyák voltak, a Knechtmann nők mind