TIZENEGYEDIK FEJEZET
Sorsközösség 255 - 263 old.
A TRAUMATIKUS ESEMÉNY szétszakítja az éltető kötelékeket az egyén és a közösség között.
A traumatúlélők megtanulják, hogy énjük, értékességük és emberi voltuk tudata attól függ,
megőrzik-e a másokhoz kapcsolódás érzését. A csoportszolidaritás nemcsak a legjobb védelem a
rettegés és a kétségbeesés ellen, hanem a traumatikus élmény leghatékonyabb ellenszere is. A
trauma elszigetel, a csoport helyreállítja az összetartozás érzését. A trauma megaláz és stigmatizál, a
csoport tanúságot tesz és megerősít. A trauma lealacsonyít, a csoport megdicsőít. A trauma
elembertelenít, a csoport újra emberré tesz.
A túlélők vallomásaiban újra meg újra fellelhető az a pillanat, amikor az őszinte emberi
nagylelkűség valamely megnyilvánulása visszaállítja bennük a kapcsolódás érzését. A mindennapi
altruizmus megnyilvánulása a túlélőben életre kelti azt, amiről már azt hitte, visszavonhatatlanul
kiirtották belőle: a hitet, a tisztességet és a bátorságot. Mások tetteiben magára ismerve visszaveszi
énje elveszett részét. Ez az a pillanat, amikor a traumatúlélő lassan visszatalál az emberi közösség
érzéséhez. Primo Levi a koncentrációs táborból való szabadulása történetében így írja le ezt a
pillanatot:
Amikor a kitört ablakot megjavítottuk, és a kályha kezdte ontani a meleget, úgy látszott, mindenki
fölenged: ekkor történt, hogy [az egyik fogoly azt indítványozta a többi betegnek, hogy ajánljanak
föl mindannyian egy-egy szelet kenyeret nekünk hármunknak, akik dolgoztunk; javaslatát
valamennyien elfogadták. Ilyesmi egy nappal azelőtt még elképzelhetetlen lett volna. A láger
törvénye így szólt: »edd meg a kenyeredet, és ha tudod, a szomszédodét is«, a hálát itt nem
ismerték. Látszott, hogy a lágernek vége. Ez volt köztünk az első emberi gesztus.
256
Alighanem ebben a pillanatban kezdődön el az a folyamat, amelynek során mi, akik nem haltunk
meg, [foglyokból] lassan isméi emberré tettünk.^1
A társas kötelékek helyreállításának első lépéseként a túlélő ráébred, hogy nincs egyedül. Ez az
élmény sehol sem lehet közvetlenebb, átütőbb és meggyőzőbb, mint egy csoportban. Irvin Yalom, a
csoportterápiás módszer neves szakértője ezt az élményt az „egyetemesség" kifejezéssel írja le. Az
egyetemesség érzésének terápiás hatása különösen erős azoknál, akik úgy érzik, szégyenletes titkaik
elszigetelik őket a többi embertől.^2 Mivel a traumát átélt emberekben igen erős önnön
kitaszítottságuk érzése, a túlélőcsoportok különösen fontos szerepet töltenek be a gyógyulási
folyamatban. E csoportok olyan fokú támogatást és megértést nyújtanak, amely a túlélő mindennapi
társas közegében egyszerűen nem elérhető.^3 A hasonló megpróbáltatásokat átélt sorstársakkal való
találkozás feloldja az elszigetelődés, a szégyen és a megbélyegzettség érzését.
A csoportélmény minden szélsőséges helyzet túlélője számára felbecsülhetetlen értékű, beleértve a
háború, a nemi erőszak, a politikai üldöztetés, a partnerbántalmazás és a gyerekkori bántalmazás
túlélőit.^4 A csoporttagok újra meg újra elmondják, mennyi vigaszt jelent számukra már maga az a
tény, hogy olyanokkal lehetnek együtt, akik hasonló megpróbáltatásokon mentek keresztül. Ken
Smith így ír a vietnami veteránokból álló önsegítő csoportban érzett első reakciójáról: „Vietnam óta
egyetlen barátom sem volt. Persze volt egy csomó ismerősöm, köztük rengeteg nő is, de egy olyan