Quim Monzó - Guadalajara

simogatni a csápjukat, anélkül hogy összenyomná őket, de tudta, hogy
minden egyes mozdulat, amit tesz, halálos veszélyt jelent rájuk nézve.
Hason fekve elindult az ablak irányába. A végtagjaira támaszkodva próbálta
vonszolni magát előre, keresztül a szobán (a családtagok kíváncsian
figyelték, mit csinál), az ablak irányába. Az ablak azonban nagyon magasan
volt, és nem tudta, hogyan egyenesedhetne fel, hogy kilásson rajta.
Hiányzo neki a régi teste, az az apró, ügyes, fürge, kemény kis test, tele
lábakkal, amelyek segítségével könnyedén és gyorsan tudo mozogni.
Ismét kicsordult egy könnycsepp a szeméből, ezúal a tehetetlenség mia.
Ahogy teltek a percek, egyre ügyesebben bánt a végtagjaival, lassan
mintha megtanulta volna koordinálni és a megfelelő erővel irányítani a
mozdulatait. Rájö, hogyan tudja behajlítani az ujjait, így meg tudo
kapaszkodni az ablakpárkányban. Végül egy negyedórával később sikerült
felemelni és kiegyenesíteni a törzsét. Ezt az eredményt valódi
győzelemként értékelte. Miután ez megvolt, felhúzo lábbal ült, bal vállát
az ablak ala a falnak támasztva. A családtagok a szoba egyik sarkából
figyelték: amit láak, egyszerre volt csodálatos és félelmetes. Ezután
feltérdelt, kezével az ablakpárkányba kapaszkodo, hogy hanya ne essen,
és kinéze az ablakon. Az utca túloldalán egy hosszú, sötét színű,
jellegtelen épületet láto, szimmetrikus ablakokkal. Még mindig ese az
eső, nagy, kövér cseppekben. Minden egyes esőcsepp önálló életet élt,
egész a földet érésig követni lehete az útját. Te még egy utolsó
erőfeszítést, ezúal sikerült felállnia és kiegyenesednie. Ez a függőlegesség
csodálatos volt, ugyanakkor kényelmetlen is. Megszédült, a falnak kelle
támaszkodnia, hogy el ne essen, a lába hamarosan remegni kezde, és
lassan engede a teste súlyának, leguggolt, majd ismét térdre érkeze.
Térden állva a fejét az ajtó felé fordítoa. Félig nyitva volt. Ki akarta nyitni
teljesen, ezért meglendítee a karját, de olyan erővel (nem tudta még
pontosan kiszámítani a mozdulatok erejét), hogy az ajtó a falnak csapódo,
majd a lendüleől visszapaant és szinte egészen becsukódo.
Megismételte a mozdulatot, most már kevésbé erőteljesen. Amikor
ilyenformán sikerült kinyitnia az ajtót, elindult kifelé, még mindig térden.
Vannak vajon emberi lények a lakásban? Habár végül is mindegy
(gondolta), hiszen most már biztosan nem akarják bántani, mivel ugyanúgy
néz ki, mint ők. Ennek a gondolatnak nagyon megörült. De hiszen akkor
most már nem kell menekülnie, ha meglátják! Most már nem fogják