Quim Monzó - Guadalajara

nehezére esne nyitva tartani, de aztán kinyitja mégis, és azt mondja:
„Fiam...” A fiú közelebb lép, megfogja az apja jobb kezét. „Mielő
meghalok...”, suogja a próféta, de aztán elhallgat. Elkapja a tekintetét, és
a szemköz falra szegezi. A fiú odanéz, ahová az apja bámul, mintha lenne
o a falon valami érdekes, de nem lát semmit, ami segítene megfejteni,
hogy mit akar jelenteni ez a szaggato beszéd, amit az apja most hozzá
intéz, és ami minden bizonnyal a végső búcsút jelen. A fiú megszorítja az
apja kezét. „Ne mondj semmit, pihenj.” A próféta hirtelen erőre kap: „Azt
akarom mondani neked...” Ebben a pillanatban belép az ápolónő tűsarkú
cipőben. A haldokló szavai nem hallatszanak a cipőkopogástól. A fiú
közelebb hajol az apjához, fülét a szája elé teszi, hátha megismétli a
mondatot. Az ápolónő kicseréli az infúziót, amiből egy cső vezet a haldokló
vénájához. A fiú most szó szerint az apján fekszik. Miután kicserélte az
infúziós palackot, a nővér távozik, ügyelve, hogy ne kopogjon annyira a
cipője sarka, mint amikor bejö. A próféta újra a fiúra néz. Amikor beszélni
kezd, a szája szegletében szürkés színű ráncok rajzolódnak ki. „Ezért
aztán...” „Ne erőlködj...” „...nem tudtam, hogyan...” Az öreg behunyja a
szemét, nehezen lélegzik. Vajon mit akar mondani? Csak nem éppen most,
a halálos ágyán juto eszébe a prófécia? „És még azt akarom mondani
neked, hogy...”
A haldokló nagyra nyitja a szemét, kitátja a száját, és nem mozdul többé.
A fiú felzokog. Kimegy a szobából, hívja az orvost. Az orvos megállapítja a
halált. A ujjhegyével lecsukja a halo szemét. A fiú kimegy. Az ebédlőben
várják a rokonok, megállítják, megölelik. Egymást kövek a
fájdalmasabbnál fájdalmasabb jelenetek. Részvétnyilvánítás, ölelések,
kézszorítások, könnyek, a saját könnyei, és másoké. Élete során nem
nagyon beszéltek arról családi körben, hogy az apja próféta le volna, és
most is csak néhány könnyes tekintetben véli felfedezni az érdeklődés
halvány jelét, valamiféle kíváncsiságot, hogy vajon az utolsó percben
eszébe juto-e az apjának valamelyik kinyilatkoztatás. A konyhában valaki
főzö kávét. A fiú tölt magának egy csészével. Aprókat kortyol, mert
nagyon forró. A rokonság még mindig ölelge. Keres egy sarkot, ahol
egyedül lehet, végül úgy dönt, az előszobában rejtőzik el. O kint a
sötétben nem látja senki, és egy rövid ideig talán egyedül lehet. Miközben
az előszoba felé tart, az egyik unokatestvére messziről meglátja, odamegy
hozzá, megöleli, és a lelki-állapota felől érdeklődik. Amikor az unokatestvér