Guido Tonelli - Idő

energiája százmilliószor nagyobb, mint amit a Föld legnagyobb
hatásfokú gyorsítójával elérhetünk.
De milyen mechanizmusok képesek ilyen nagy energiájú
protonokat kilőni a világűrbe? Milyen jelenségek tudnak valódi
kozmikus szupergyorsítókként működni, olyan hatásfokkal,
hogy amellett eltörpül a földi tudomány és technika minden
vívmánya?
A kozmikus sugarak túlnyomó többsége saját galaxisunkból
érkezik, és a feltételezések szerint nukleáris üzemanyagukat
kimerítő nagy csillagok szupernóva-robbanásai során
keletkeznek. Ebben a kataklizmában a csillag külső rétegeiben
lévő anyaggal együtt nagy sebességű, nagyon erős mágneses
mezők is kilökődnek, amelyek a mágneses lökéshullámnak
nevezett mechanizmussal felgyorsíthatják a töltött részecskéket.
Az elektromágneses erők csapdába ejthetik és periodikus
mozgásra kényszeríthetik ezeket a töltött részecskéket, és ennek
következtében azok felgyorsulnak. A mágneses lökésgyorsulás
fizikai jelenségei a mi Napunkban is megfigyelhetők, amikor a
plazmából hatalmas mágnesesmező-foszlányok szabadulnak ki.
Ez esetben viszont a Földet elérő kozmikus sugárzás energiája
szerény. Amikor viszont a lökéshullámot egy szupernóva hozza
létre, egészen más a helyzet: a részecskék valóban tekintélyes
energiaszintet érhetnek el, többezerszer nagyobbat, mint ami
az LHC-ben létrehozható.
Ugyanakkor a lökéshullám által kiváltott gyorsulási
mechanizmus nem adna magyarázatot a legszélsőségesebb
kozmikus sugárzásra, amely többmilliószor nagyobb energiájú,