amelyben José Arcadio Buendía a higanyt hevítette, nem aludt ki a parázs. A polcokon ott
sorakoztak a könyvek valamiféle hártyába kötve, amely olyan fakó volt, mint a kicserződött
emberi bőr, és mellettük teljes épségben a kéziratok. A sokévi elzártság ellenére a levegő
üdébbnek hatott, mint a ház többi részében. Olyan friss volt minden, hogy amikor néhány hét
múlva Ursula megjelent egy seprővel és egy vödör vízzel, felmosni a padlót, nem akadt dolga.
Második Aureliano éppen fülig merült egy könyvbe. Bár a kötés már leesett róla, és a címe
sem volt meg sehol, a fiú nagy élvezettel falta a történeteket - egy asszonyról, aki asztalhoz
ülve csak gombostűre szúrt rizsszemeket evett, egy halászról, aki kölcsönkért a szomszédjától
egy darab ólmot a hálójára, s amikor hálából egy halat adott érte, a gyomrában egy gyémántot
találtak; meg a lámpásról, amely az ember minden kívánságát teljesíti, meg a repülő
szőnyegről. Álmélkodva kérdezte meg Ursulát, hogy mindez csakugyan igaz-e, Ursula pedig
azt mondta, hogy igen, és sok-sok évvel azelőtt Macondóba is hoztak a cigányok
csodalámpásokat és repülő szőnyegeket.
- Csak hát úgy van - sóhajtotta -, hogy a világ lassacskán a végét járja, és ma már nincsen
ilyesmi.
Amikor Második Aureliano végigolvasta a könyvet, amelyben több mese csonkán
abbamaradt, mert hiányoztak a lapok, nekilátott, hogy kisilabizálja a kéziratokat. Mindhiába.
A betűk olyanok voltak, mint a drótra akasztott száradó ruha, és inkább kottához, mint írott
szöveghez hasonlítottak. Egy forró déli órán a kéziratok böngészése közben hirtelen az az
érzése támadt, hogy nincs egyedül a kamrában. Az ablak előtt, háttal a fénynek, kezét a térdén
nyugtatva, ott ült Melchiades. Nem volt több, mint negyvenéves. Ugyanaz az időtlen zeke és
hollószárnyú kalap volt rajta, sápadt halántékán ugyanúgy folyt le a hőségben megolvadt zsír,
mint ahogyan Aureliano és José Arcadio látták gyermekkorukban. Második Aureliano
nyomban ráismert, mivel Melchiades öröklődő emléke nemzedékről nemzedékre szállt, és
nagyapjától őhozzá is eljutott. - Adj' isten - mondta Második Aureliano.
- Adj' isten, fiacskám - mondta Melchiades.
Attól fogva több éven át majdnem minden délután találkoztak. Melchiades mesélt a
világról, igyekezett átadni neki évezredes tudását, de a kéziratokat nem volt hajlandó
lefordítani. - Senki sem tudhatja meg, mi van bennük, amíg száz év el nem telik - mondta.
Második Aureliano örökre megőrizte e találkozások titkát. Egyszer azt hitte, hogy külön
világa már-már összeomlik, mert Ursula éppen akkor lépett be, amikor Melchiades is a
kamrában volt. De Ursula nem látta Melchiadest. - Kivel beszélsz? - kérdezte.
- Senkivel, felelte Második Aureliano.
- A dédapád volt ilyen - mondta Ursula. - Ő is magában beszélt.
Második José Arcadiónak időközben teljesült a vágya, és végignézett egy kivégzést. Élete
végéig sem felejtette el a hat egyidejű lövés lidércvillanását, a dörej visszhangját, amely
darabokra tört a hegyek között, s a kivégzett szomorú mosolyát és zavart tekintetét, ahogy
egyre csak állt, miközben az ingén szétáradt a vér, és még akkor is mosolygott, amikor
eloldozták a karótól, és a meszesládába rakták. „Él - gondolta. - Élve temetik el.” Annyira
megrendült, hogy attól fogva gyűlölte a katonaságot és a háborút, nem a kivégzések, hanem a
szörnyű szokás miatt, hogy élve temetik el a kivégzetteket. Senki sem tudta, mikor ment el
először a templomba harangozni, és Antonio Isabel atyának, a Cachorro utódjának
ministrálni, meg a plébániaudvaron harci kakasokat nevelni. Amikor Gerineldo Márquez
ezredes tudomást szerzett róla, keményen lehordta, amiért a liberálisok szemében ennyire
megvetett tevékenységre adta a fejét. - Az a helyzet - felelte Második José Arcadio -, hogy azt
hiszem, konzervatívnak születtem. - S ebben a sors rendelését látta. Gerineldo Márquez
ezredes megbotránkozva számolt be a dologról Ursulának. - Annál jobb - mondta Ursula. - Bárcsak pap lenne belőle, hogy végre mihozzánk is