szeretnek az államok. Ezt tette voltaképpen a Massachusettsi
Állami Lottó is, s nem is sikertelenül. A főellenőr szerint a
lottóigazgatóság 120 millió dollár bevételhez jutott a Cash
WinFallon. Ha kilenc számjegyű zsákmánnyal távozol, akkor
valószínűleg nem lettél átverés áldozata.
Hanem akkor kit vertek át? A nyilvánvaló válasz: „A többi
játékost.” Végül is az ő készpénzük vándorolt át a szindikátusok
zsebébe. De Sullivan főellenőr jelentésének végkicsengése az
volt, hogy itt senkit sem vertek át:
Minthogy a lottóigazgatóság nyilvánosságra hozta, hogy egy 2 millió dollárhoz
közeli főnyereményalap valószínűleg levitellel járna, a nagy volumenű fogadás
nem hozta hátrányos helyzetbe az egy vagy két szelvénnyel játszó közönséges
fogadót. Röviden összefoglalva, a nagybani fogadás miatt senkinek sem lett
kisebb esélye a főnyereményre. A kevés szelvénnyel fogadóknak ugyanakkora
esély jutott, mint a nagybani fogadóknak. Amikor a főnyereményre szánt
összeg elérte a levitelhez szükséges küszöböt, akkor a Cash WinFall jó fogadási
lehetőséget adott mindenkinek, nem csak a sok szelvénnyel fogadóknak.{^21 }Sullivannek igaza van abban, hogy Harvey szindikátusának és a
többinek a jelenléte nem csökkentette senki esélyét arra, hogy
megnyerje a főnyereményt. De ugyanazt a hibát követte el, mint
Adam Smith: itt nem az a lényegi kérdés, hogy mekkora esélyed
van a nyerésre, hanem az, hogy átlagban mekkora nyereségre
vagy veszteségre számíthatsz. A szindikátusok több százezer
darabos szelvényvásárlásai miatt levitelkor jóval több részre
kellett felosztani a nyereményeket, és ez értéktelenebbé tette a
nyertes szelvényeket. Ebben a tekintetben a szindikátusok kárt
okoztak az átlagfogadónak.