ez az előrelépés esztétikai szempontokat kötött össze a
matematikából és az optikából származó új gondolatokkal. A
lényeges pont annak a felismerése volt, hogy az általunk látott
képet fénysugarak rajzolják ki: visszaverődnek a tárgyakról,
majd a szemünkbe jutnak. Ez a modern fülnek természetesen
hangzik, de hidd el, akkoriban nem volt nyilvánvaló. Sok ókori
tudós azt állította – a legmaradandóbban Platón –, hogy a
látásnak köze kell hogy legyen valamiféle, a szemből kiáradó
tűzhöz. Ez a felfogás legalább a krotóni Alkmaiónig nyúlik vissza;
ő is a 2. fejezetben már bemutatott különc püthagoreusok közé
tartozott. A szemnek fényt kell létrehoznia{^2 } – érvelt Alkmaión –,
mert mi más forrása lehetne a foszfénnek: annak, hogy ha
becsukjuk a szemünket és megdörzsöljük a szemgolyónkat, akkor
csillagokat látunk? A visszavert sugarakra alapuló látáselméletet
Abu Ali al-Haszan ibn al-Haiszam 11. századi kairói matematikus
dolgozta ki részletesen (a legtöbb nyugati író Alhazenként említi,
így teszünk mi is). Kitab al-Manazir című optikai művének latin
fordítását lelkesen fogadták mindazok a filozófusok és művészek,
akik következetesebb képet szerettek volna alkotni a látás és a
látott dolgok közötti kapcsolatról. A lényeg a következő: egy P
pont a festővásznon egy egyenesnek felel meg a háromdimenziós
térben. Eukleidész jóvoltából tudjuk, hogy két megadott pont már
meghatároz egy egyenest, és az ebben az esetben a P ponton és a
szemünkön áthaladó egyenes. Mindazok a dolgok a világban,
amelyek erre az egyenesre esnek, a festmény P pontjába
kerülnek fel.