a sikeres vállalkozások lejjebb csússzanak, s a kevésbé rátermett
versenytársak felemelkedjenek. Secrist ezt írta minderről:
A kereskedelembe való szabad belépés és a szakadatlan versengés mindörökre
fenntartja a középszert. Az új cégek a viszonylag „alkalmatlanokból” toborzódnak- vagy legalábbis gyakorlatlanokból. Ha egyik-másik fennmarad, akkor kénytelen
alkalmazkodni annak az osztálynak, a piacnak a versenyszabályaihoz, amelyhez
tartozik. A kiváló ítélőképesség, a kereskedelmi érzék, a becsületesség azonban
mindig ki van szolgáltatva a lelkiismeretlennek, az oktalannak, a tájékozatlannak
és a meggondolatlannak. Ezzel az jár, hogy a kiskereskedelem túlzsúfolt, az
üzletek kicsik és nem hatékonyak, a kereskedelmi forgalom volumene nem
megfelelő, a költségek viszonylag nagyok, a haszon meg kicsi. Amíg a működési
területre szabad a belépés – márpedig szabad –, és amíg a verseny „szabad” –
márpedig az a fentebb felvázolt határok között –, addig nem maradhat fenn sem a
fölény, sem az alárendeltség. Helyettük a középszer lehet a szabály. Az üzletben
szerepet vivők átlagos intelligenciaszintje válik uralkodóvá, és az ilyen üzletek
gyakorlata lesz irányadó.{^4 }
El tudsz képzelni olyan üzleti iskolai tanárt manapság, aki ilyesmit
mondana? Aligha. A mai beszédmódban a szabadpiaci verseny
afféle penge: leválasztja az alkalmatlanokat és az alkalmasaknál
akár csak 10%-nál gyengébbeket is. A gyenge cégek vannak
kiszolgáltatva a náluknál jobbaknak, s nem fordítva.
De Secrist úgy látta a szabad piacot a különféle nagyságú és
gyakorlottságú, lökdösődő cégekkel, mintha azok egy osztatlan, ez
időre, 1933-ra már alig-alig használt fajtájú iskola egyetlen
termében tülekednének. Ahogyan maga írja: „Mindenféle korú,
lelkialkatú, képzettségű iskolásnak kellett egy tanterembe zsúfolva
együtt tanulnia. Ebből persze csak zűrzavar, elkedvetlenedés és
eredménytelenség adódott. A józan ész később kívánatosnak ítélte
az évfolyamokra osztást, az osztályozást, az egyedi bánásmódot –
ezek a kiigazítások nyitottak utat a született tehetség