Megpróbálkoztam a matematikával, és még el is mentem 1828 nyarán egy
magántanárral (egy igen unalmas emberrel) Barmouthba, de nagyon lassan
haladtam. Ezt a munkát visszataszítónak éreztem, főleg mert képtelen voltam
bármiféle értelmet látni az algebra kezdeti lépéseiben. Ez a türelmetlenség nagy
esztelenség volt, és évekkel később már nagyon bántam, hogy nem jutottam el
legalább addig, hogy megértsek valamit a matematika nagy vezérelveiből, mert az
ezzel felruházott embereknek mintha volna valami különleges érzékük.{^9 }Galtonban érezhette meg Darwin azt, amit végül is az érzékelésen
túli biológia kezdetének tekintett, és maga, matematikailag nem
elég felkészült lévén, nem kezdhetett meg.
A Hereditary Genius bírálói azt állították, hogy habár a szellemi
képességek valóban öröklődnek, Galton túlértékeli a súlyukat a
teljesítményt befolyásoló egyéb tényezők súlyához képest. Galton
emiatt igyekezett megérteni, hogy milyen mértékben szabják meg
sorsunkat a szülőktől örökölt sajátosságok. De a zsenialitás
öröklődését mennyiségileg jellemezni nem volt éppen egyszerű
feladat: hogyan mérhető meg az, hogy az ő nevezetes angoljai
mennyire nevezetesek? A rendíthetetlen Galton olyan emberi
jellemzők felé fordult, amelyeket könnyebb megmérni – ilyen a
testmagasság is. Amint azt Galton és mindenki más is tudta, magas
szülőknek rendszerint a gyermekük is magas. Ha egy hat láb és két
hüvelyk magas[^134 ] férfi és egy öt láb és tíz hüvelyk magas[^135 ] nő
összeházasodik, akkor fiaik és lányaik alighanem magasabbak
lesznek az átlagosnál.
De épp ebben tett Galton nevezetes felfedezést: azok a gyerekek
aligha lesznek olyan magasak, mint a szüleik. S ugyanez igaz az
alacsonyabb szülőkre, a másik végleten: az ő gyerekeik is
feltehetőleg alacsonyak lesznek, de nem olyan alacsonyak, mint a