puhinak tűnt, az valójában belső küzdelem volt, nyilvános
képernyőre kivetítve.
Tudjuk, hogyan végződött ez a história. Burney utóda, Luther
Terry országos tiszti főorvos az 1960-as évek elején gondosan
válogatott emberekből összehívott egy bizottságot a dohányzás és
az egészség ügyében, és az 1964 januárjában – országos
sajtóvisszhangot keltve – olyan közleményt adott ki, hogy ahhoz
képest Burney szavai szinte félénknek tűnhetnek:
Sok forrásból származó folyamatos és egyre szilárdabb bizonyítékok birtokában a
bizottság úgy ítéli meg, hogy a cigarettaszívásnak lényeges szerepe van a bizonyos
jellegzetes betegségek által okozott elhalálozásban és az általában vett halálozási
rátában. [...] A cigarettaszívás egészségügyi kockázata az Egyesült Államokban
már kellően nagy ahhoz, hogy intézkedések történjenek a helyzet javítására.
[Ez a mondat már a közleményben is félkövérrel volt szedve.]Mi változott időközben? 1964-re a dohányzás és a rák kapcsolata
vizsgálatról vizsgálatra felbukkant. Az erős dohányosok többen
betegedtek meg rákban, mint a mérsékeltebbek, és a rák
legvalószínűbben a dohány és az emberi szövet érintkezésének
helyén támadt: aki cigarettát szívott, annak gyakoribb volt a
tüdejében, aki meg pipázott, annak az ajkán. Akik leszoktak a
dohányzásról, azokat kisebb arányban támadta meg, mint azokat,
akik nem hagytak fel vele. Mindezek a tényezők együttesen ahhoz a
következtetéshez vezették az országos tiszti főorvos által felállított
bizottságot, hogy a dohányzás nem csupán korrelál a tüdőrákkal,
hanem okozója is, és hogy a dohányzás visszaszorítására tett
intézkedések alighanem meghosszabbítják az amerikaiak életét.