Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

megbüntessék; nem azért, mert félt, hanem azért, mert az
igazságszolgáltatás eszközének tartotta magát.) Loewenthal sorsát
nemsokára egy lőtt seb pecsételi meg a melle közepén. De a dolgok nem
így történtek.
Mikor Emma szemtől szemben állt Aarón Loewenthallal, apja
megbosszulásánál sürgetőbbnek érezte a büntetést a rajta elkövetett
akkurátus erőszakért. Ez után a teljes gyalázat után nem tudta nem megölni.
Nem is volt ideje külsőséges dolgokra. Ijedten ült, elnézést kért
Loewenthaltól, (besúgókhoz méltón) a hűség diktálta kötelességre
hivatkozott, mondott pár nevet, hozzátett még néhányat, aztán megakadt,
mintha hatalmába kerítette volna a félelem. Elérte, hogy Loewenthal
kimenjen egy pohár vízért. Mire az, a sok hűhó miatt bizalmatlanul, de
elnézően visszatért az ebédlőből, Emma már kivette a fiókból a súlyos
revolvert. Kétszer meghúzta a ravaszt. A nagydarab test összecsuklott,
mintha a dörrenések és a füst összetörték volna – a vizespohár is eltört –,
Loewenthal arca rémülettel és haraggal meredt Emmára, szája spanyol és
jiddis szitkokra nyílt. Nem szűntek az ocsmány szavak; Emmának ismét
lőnie kellett. Az udvaron a megkötött kutya ugatni kezdett; a trágár ajkak
közül hirtelen vér buggyant elő, és bemocskolta a férfi szakállát és ruháját.
Emma az előkészített vádbeszédbe kezdett („Apámat jöttem megbosszulni,
és nem büntethetnek meg...”), de nem tudta befejezni, mert Loewenthal úr
már halott volt. A lány nem tudta meg soha, vajon a haldokló felfogta-e
még szavai értelmét.
Az ideges ugatás ráébresztette, hogy még nem pihenhet meg. Szétdúlta
a díványt, kigombolta a holttest zakóját, levette beszennyezett csíptetőjét, és
az iratszekrényre tette. Aztán a telefonhoz nyúlt, és újra elismételte azt,
amit már ilyen vagy olyan szavakkal annyiszor elismételt: „Hihetetlen