Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

más dolog volt, amikor hadseregek álltak egymással szemben, és
elkezdődött az ágyúzás, és minden ember úgy érezte, hogy ötezer másik
ember azért fogott össze, hogy őt megölje. Szegény indián fiú, egész
életében birkát fürösztött, és most hirtelen elragadta a hazafiság...
Furcsamód megszégyenített Tabares elbeszélése. Szerettem volna, ha
másként esnek a dolgok. Mikor az öreg Damiánnal beszélgettem azon az
estén, sok esztendővel azelőtt, akaratlanul is bálványt faragtam belőle;
Tabares változata pedig tönkretette az egészet. Nyomban megértettem
Damián tartózkodását és megátalkodott magányosságát; nem a szerénysége
parancsolta rá, hanem a szégyen. Hiába hajtogattam magamban, hogy akit
egy gyáva tett üldöz, sokkal bonyolultabb és érdekesebb ember, mint egy
tetőtől talpig bátor hős. A gaucsó Martín Fierro, gondoltam, kevésbé
emlékezetes, mint Lord Jim vagy Razumov. Igen, csakhogy Damiánnak, a
gaucsónak Martín Fierróvá kellett volna lennie – különösen az uruguayi
gaucsók előtt. Mindabban, amit Tabares mondott és nem mondott,
megéreztem annak keserű ízét, amit artigizmusnak neveznek: azt a (talán
vitathatatlan) felfogást, hogy Uruguay egyszerűbb a mi országunknál,
következésképpen karakánabb... Emlékszem, hogy aznap este túláradó
érzelmességgel búcsúztunk.
A télen tisztáznom kellett néhány körülményt fantasztikus
elbeszélésemhez (mely sehogy sem akarta meglelni a maga formáját), így
visszatértem Tabares ezredes házába. Egy másik, korosabb úr társaságában
találtam: Juan Francisco Amaro doktor volt, Paysandúból, aki szintén
harcolt Saravia forradalmában. Mint sejthető volt, Masollerre fordult a szó.
Amaro néhány anekdotát idézett, aztán vontatottan, mintha fennhangon
gondolkozna, hozzáfűzte: