- Santa Irenében éjszakáztunk, emlékszem, s csatlakozott hozzánk
néhány ember. Köztük egy francia állatorvos, aki az akció előestéjén halt
meg, és egy Entre Ríos-i birkanyíró, valami Pedro Damián.
Élesen közbevágtam: - Tudom. Az argentin, aki megijedt a golyóktól.
Elhallgattam; azok ketten elképedten bámultak rám. - Téved, uram – mondta végül Amaro. – Pedro Damián úgy halt meg,
hogy bárki megirigyelhetné. Délután négyre járhatott. A vörösök
gyalogsága megerősödött a hegyháton; a mieink lándzsával mentek rájuk;
Damián járt az élen harsányan, és egy golyó a melle közepébe talált.
Felágaskodott a nyeregben, még befejezte a kiáltást, és a földre zuhant, a
lovak patái alá. Halott volt, az utolsó masolleri roham zúgott el felette.
Olyan bátor volt, s még húszesztendős se!
Kétségtelen, hogy egy másik Damiánról beszélt, de valami arra
késztetett, hogy megkérdezzem, mit kiáltott az indián. - Káromkodott – mondta az ezredes –, ahogy roham közben
káromkodnak. - Meglehet – mondta Amaro –, de azt is kiáltotta: „Éljen Urquiza!”
Hallgatunk. Végül az ezredes azt suttogta: - Mintha nem is Masollernél harcolt volna, hanem Caganchánál vagy
India Muertánál, száz évvel azelőtt.
Őszinte csodálkozással tette hozzá: - Én vezényeltem azokat a csapatokat, s esküszöm, most hallok először
valamiféle Damiánról.
Hasztalan fáradoztunk, nem emlékezett rá.
Buenos Airesben megismétlődött a döbbenetem, amit feledékenysége
okozott. A Mitchell angol könyvkereskedés alagsorában, Emerson
blacktrush
(BlackTrush)
#1