Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

műveinek tizenegy csodás kötete előtt találkoztam egy délután Patricio
Gannonnal. Kérdeztem a The past fordításáról. Azt mondta, nincs
szándékában lefordítani, és a spanyol irodalom már úgyis olyan unalmas,
hogy nincs szüksége Emersonra. Emlékeztettem, hogy megígérte nekem a
fordítást, abban a levélben, amelyben megírta Damián halálát. Azt kérdezte,
ki az a Damián. Mondtam, de hasztalan. Ijedten vettem észre, hogy
furcsállón figyel, s egy irodalmi vitában kerestem menedéket. Emerson
rágalmazóiról beszéltem, akik támadták ezt a szerencsétlen Poe-nál
teljesebb, jelesebb és kétségtelenül eredetibb költőt.
Még egynéhány tényt kell rögzítenem. Áprilisban levelet kaptam
Dionisio Tabares ezredestől; ő már nem volt olyan feledékeny, s most jól
emlékezett a kis Entre Ríos-i indiánra, aki Masollernél kivágta a rezet, s
akit emberei temettek el a hegy lábánál még azon az éjszakán. Júliusban
Gualeguaychúban jártam; nem találtam Damián tanyáját, már senki sem
emlékezett rá. Szerettem volna kifaggatni Diego Abaroa jószággondozót,
aki látta a halálát, de még a tél beállta előtt ő is meghalt. Fel akartam idézni
Damián vonásait; hónapok múlva, albumokban lapozgatva, rájöttem, hogy
ez a sötét arc, melyre emlékezetemben sikerült rábukkannom, a híres
tenoristáé, Tamberlické, Othello szerepében.
Rátérek feltevéseimre. A legegyszerűbb, de egyben a legkevésbé
kielégítő, ha két Damiánt feltételezünk: a gyáva Entre Ríosban halt meg,
1946 körül, a bátor Masollernél esett el, 1904-ben. Ott van a hiba, hogy
nem ad magyarázatot arra, ami valóban titokzatos: Tabares ezredes furcsa
szellemi bakugrásaira, a feledésre, mely oly rövid idő alatt megsemmisíti a
visszatérő alakját, de még nevét is. (Nem fogadom el, nem akarom
elfogadni a legegyszerűbb feltevést: hogy az elsőt én álmodtam meg.)
Érdekesebb az a természetfeletti feltételezés, melyet Ulrike von Kühlmann