állított fel. Pedro Damián, mondta Ulrike, elesett a csatában, s halála óráján
arra kérte Istent, hogy engedje visszatérni Entre Ríosba. Isten habozott egy
pillanatig, mielőtt megadta ezt a kegyet, s aki kérte, már halott volt, s
néhányan látták is elesni. Isten nem változtathatja meg a múltat, de a múlt
képeit igen, és így a halál képét az ájulás képére változtatta, és az Entre
Ríos-i árnya visszatért szülőföldjére. Visszatért, de emlékeztetnünk kell rá,
hogy csupán árnyalak volt. Magányosan élt, asszony nélkül, barátok nélkül;
mindent szeretett, mindent birtokolt, de csak távolból, szinte üvegfal mögül;
„meghalt”, és halvány képe elveszett, mint a víz a vízben. Ez a feltételezés
téves, de rávezethetett volna az igazira (amit ma igaznak tartok), amely
egyben a legegyszerűbb és a legelképesztőbb. Szinte varázslatos módon
bukkantam rá Pier Damiani De Omnipotentia című tanulmányában,
amelyhez a Paradicsom XXI. énekének két verssora vezetett el, melyek
pontosan az azonosság kérdésével foglalkoznak. A tanulmány ötödik
fejezetében Pier Damiani azt állítja Arisztotelésszel és Tours-i
Fredegariusszal szemben, hogy Isten azt is meg nem történtté teheti, ami
már egyszer megtörtént. Elolvastam a régi teológiai vitákat, s kezdtem
megérteni don Pedro Damián tragikus históriáját.
Ilyennek képzelem el. Damián gyáván viselkedett Masoller mezején, és
annak szentelte életét, hogy jóvátegye szégyenletes gyengeségét. Visszatért
Entre Ríosba; nem emelt kezet senkire, nem mutatott ujjal senkire, nem
kereste hősi hírét, de a Nancay menti mezőkön megfogta a dolog végét,
küszködött az erdővel és az elvadult földdel. Bizonyosan nem tudta, hogy a
csoda előkészítésén fáradozik. A legkomolyabban gondolta: „Ha újabb
csatába vezérel a sors, helyt fogok állni.” Negyven esztendőn át őrizte
homályos reménységét, s a sors végül meghozta a lehetőséget halála óráján.