Marienburgban születtem 1908-ban. Két, már csaknem elfelejtett
szenvedélynek köszönhetem, hogy bátran, sőt boldogan viseltem el sok
áldatlan évemet: a zenének és a metafizikának. Nem sorolhatom fel minden
jótevőmet, de kettőnek meg kell említenem a nevét. Brahmsét és
Schopenhauerét. Költészettel is foglalkoztam; e nevekhez hadd tegyek
hozzá még egy nagy germán nevet: William Shakespeare. Korábban a
teológia érdekelt, de ettől a fantasztikus tudománytól (s a keresztény hittől)
örökre eltérítettek Schopenhauer világos érvei, Shakespeare és Brahms
világának végtelen változatossága. Tudják meg mindazok, akik ámulva,
hálától és ellágyulástól remegve állnak meg e boldogok bármely műve előtt,
hogy én is megálltam ott, én, az átkozott.
1927 táján belépett az életembe Nietzsche és Spengler. Egy 18. századi
író mondja valahol, hogy senkinek sincs ínyére, hogy kortársainak adósa
legyen; én, hogy megszabaduljak egy nyomasztónak érzett hatástól,
Abrechnung mit Spengler címmel írtam egy cikket, melyben kifejtettem,
hogy a szerző által faustinak nevezett vonások legegyértelműbben nem
Goethe felemás tragédiájában jelentkeznek, hanem a De rerum natura
című és húsz évszázaddal ezelőtt írott költeményben. Elismertem viszont a
történetfilozófus őszinteségét, gyökeresen német (kerndeutsch) és katonai
szellemét. 1929-ben beléptem a Pártba.
Tanulóéveimről csak annyit, hogy számomra keményebbek voltak, mint
sok más ember számára, mert, noha bátor ember voltam, sose kedveltem az
erőszakot. Ennek ellenére megértettem, hogy új kor küszöbén állunk, és
hogy ez a kor, hasonlóan az iszlám kezdeti időszakához vagy a korai
kereszténységhez, új embereket kíván. Mint egyéneket, gyűlöltem a
társaimat; hiába próbáltam azzal érvelni, hogy a magasztos cél
szempontjából, mely egyesít bennünket, nem vagyunk egyének.
[ 28 ]