Azt állítják a teológusok, hogy ha az Úr figyelme csak egyetlen
másodpercre is elterelődne jobb kezemről, mellyel írok, akkor a kezem a
semmibe hullana, mintha láthatatlan tűz hamvasztaná el. Én azt mondom,
hogy ok nélkül senki sem létezhet, senki sem ihat egy pohár vizet vagy
vághat egy szelet kenyeret. Minden ember számára más és más az ok; én a
könyörtelen háborút vártam, mely igazolni fogja hitünket. Elég volt
tudnom, hogy csatáinak katonája leszek. Olykor féltem, hogy Anglia és
Oroszország gyávasága meghiúsítja. A véletlen vagy a sors másképpen
alakította jövőmet: 1939. március 1-én, sötétedéskor zavargások voltak
Tilsitben, melyekről nem írtak az újságok; a zsinagóga mögötti utcában két
golyót kaptam a lábamba úgy, hogy amputálni kellett. Néhány nap
múlva csapataink bevonultak Csehországba; amikor a szirénák hírül adták,
egy nyugalmas kórházban feküdtem, Schopenhauer könyveiben próbáltam
elmerülni és megfeledkezni magamról. Hiábavaló sorsom jelképeként egy
hatalmas, kövér macska aludt az ablakpárkányon.
A Parerga és paralipomena első részében ismét elolvastam azt, hogy
ami születése pillanatától haláláig történhet az emberrel, azt mind ő maga
határozza meg előre. Eszerint minden figyelmetlenség szándékos, minden
véletlen találkozás randevú, minden megalázkodás vezeklés, minden kudarc
rejtélyes győzelem, minden halál öngyilkosság. Nincs jobb vigasz annál a
gondolatnál, hogy magunk választottuk szerencsétlenségünket; ez az egyéni
teleológia titkos rendet tár fel előttünk, és csodálatosan kever össze
bennünket az istenséggel. Milyen ismeretlen szándék (töprengtem)
kerestette velem azt az alkonyt, azokat a golyókat és azt a csonkulást? Nem
a háborútól való félelem, ezt tudtam; valami bonyolultabb. Végül, azt
hiszem, megértettem. Egyszerűbb meghalni egy vallásért, mint teljességgel
átélni azt; Epheszoszban megküzdeni a vadállatokkal nem olyan nehéz
[ 29 ]