kincsnek valamelyik részében. De az én nemzedékemnek mindenből
kijutott, előbb dicsőségben volt része, aztán vereségben.
1942 októberében vagy novemberében Friedrich fivérem elesett az
egyiptomi homokmezőkön, a második El Alamein-i csatában; néhány
hónap múlva egy légitámadás romba döntötte a szülőházunkat; egy másik,
1943 végén, a laboratóriumomat. Egész világrészektől ostromolva
haldoklott a Harmadik Birodalom; keze mindenki ellen volt, és mindenki
keze őellene volt. Ekkor valami különös történt, amit, azt hiszem, csak most
értek meg. Azt hittem, képes leszek fenékig üríteni a keserű poharat, de a
mélyponton megállított egy nem várt íz, a boldogság titokzatos és csaknem
ijesztő íze. Különféle magyarázatokkal próbálkoztam; egyik sem volt
kielégítő. Azt gondoltam: „Megelégedéssel tölt el a vereség, mert titokban
bűnösnek tartom magamat, és csak megválthat a büntetéstől.” Azt
gondoltam: „Megelégedéssel tölt el a vereség, mert az a vég, és én nagyon
fáradt vagyok”. Azt gondoltam: „Megelégedéssel tölt el a vereség, mert
bekövetkezett, mert elválaszthatatlan múltbeli, mostani és eljövendő
cselekedeteinktől, mert csak egyetlen valódi cselekedetet bírálni vagy
sajnálni annyi, mint a világmindenséget káromolni.” Ilyen érvekkel
próbálkoztam, míg meg nem találtam az igazit.
Régen azt mondták, hogy minden ember arisztotelészinek vagy
platóninak születik. Ez annyit jelent, hogy nincs olyan elvont jellegű vita,
mely ne lenne része Arisztotelész és Platón polémiájának; koronként és
tájanként változnak a nevek, a nyelvek, az arcok, csak az örök ellenfelek
nem. A népek történetében is megfigyelhető a rejtett folytonosság.
Hermann, amikor egy ingoványban tönkreverte Varus légióit, nem tudta
magáról, hogy egy majdani Német Birodalom előfutára; Luther, a Biblia
fordítója nem sejtette, hogy az a célja, hogy létrehozzon egy népet, mely
blacktrush
(BlackTrush)
#1