Averroes nyomozása
S’imaginant que la tragédie
n’est autre chose que l’art de louer...
Ernest Renan: Averroès, 48. (1861)Abú’l-Valid Muhammad ibn Ahmad ibn Muhammad Ibn Rusd (egy
évszázadra lesz szükség, hogy ebből a hosszú névből Averroes legyen,
miután már volt Benraist és Avenryz, sőt Aben-Rassad és Filius Rosadis)
megírta a Taháfut-al-taháfut (Az összeomlás összeomlása) tizenegyedik
fejezetét, amelyben a perzsa aszkétával, Ghazálival, a Taháfut-al-falászifa
(A filozófusok összeomlása) szerzőjével szemben azt állítja, hogy az
istenség csupán a világegyetem általános törvényeit ismeri, csak azt, ami a
fajokra vonatkozik, nem az egyénre. Lassú bizonyossággal írt, jobbról
balra; a szillogizmusok megformálása és a terjedelmes paragrafusok
összekapcsolása nem akadályozta meg benne, hogy maga körül érezze, mint
valami jótéteményt, a hűvös, mély házat. A forró délidőben rekedten búgtak
a szerelmes gerlék; valami láthatatlan belső udvaron szökőkút csobogott;
Averroes testében, akinek ősei az arab sivatagokból származtak, jóleső
érzést keltett a víz jelenléte. Odalent voltak a parkok, a kert; odalent a
szorgos Guadalquivir meg azon túl a kedves Córdoba, mely legalább olyan
fényes, mint Bagdad vagy Kairó, akár egy bonyolult és finom hangszer, s
körülötte (Averroes ezt is érezte), ameddig a szem ellát, Spanyolország
földje, ahol nem sok minden van, de ahol minden dolog lényegesnek és
öröknek látszik.