Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

zsolozsmázta: „Egy az isten: Allah.” Az, aki mozdulatlanul tartotta, a
minaretet játszotta; egy másik a földre borulva, térdepelve a hívők
gyülekezetét utánozta. Nem sokáig tartott a játék; valamennyi müezzin
akart lenni, egy sem a gyülekezet vagy a torony. Averroes hallotta, ahogy
parlagi nyelven vitatkoznak, vagyis hogy a félsziget muzulmán
népességének kezdetleges spanyol nyelvén. Felütötte Al-Halil Kitab
al’ainját, és büszkén gondolt rá, hogy egész Córdobában (de talán egész Al-
Andaluszban) nincs a tökéletes műnek még egy másolata ezen kívül, melyet
Jakub al-Manszúr emír küldött neki Tangerből. E kikötőváros neve eszébe
juttatta, hogy a világutazó Abú’l-Qászim al-Asari, aki Marokkóból tért
vissza, aznap este vele vacsorál Farah írástudó házában. Abú’l-Qászim azt
mondta, hogy eljutott a Sin birodalom (Kína) királyságaiba; ellenfeleit
gyűlölet táplálta, és különös logikával esküdni mertek rá, hogy sose lépett
Kína földjére, s hogy ennek az országnak a templomaiban Allahot
káromolta. A találkozó órákig is eltart majd, ez elkerülhetetlen. Averroes
fürgén elővette ismét a Taháfut kéziratát. Az esti sötétedésig dolgozott.
Farah házában a beszélgetés a kormányzó példa nélkül való erényeiről
fivérének, az emírnek erényeire fordult; később a kertben rózsákról
beszélgettek. Abú’l-Qászim, aki meg se nézte őket, esküdni mert rá, hogy
az andalúz kerteket díszítő rózsafáknak párja nincs. Farah nem hagyta
magát levenni a lábáról; megjegyezte, hogy a tudós Ibn Qutáiba az örök
rózsa Hindosztán kertjeiben található pompás változatáról ír, annak
vérvörös szirmai írásjegyeket mutatnak, melyek azt mondják: „Egy az isten,
Allah, és Mohamed az ő prófétája.” Hozzátette még, hogy Abú’l-Qászim
bizonyára ismeri azokat a rózsákat. Abú’l-Qászim riadtan nézett rá. Ha
igennel felel, valamennyien joggal tartanák nyilvánvaló és elszánt
szélhámosnak; ha azt feleli, nem, hitetlennek tartják. Úgy vélte, legjobb, ha