olyasmit mormog, hogy minden rejtelmes dolog kulcsa az Úrnál van, és
nincs a földön semmi, ami zöld, semmi, ami fonnyad, s ne volna
feljegyezve az Ő Könyvében. Ezek a szavak az első szúrák egyikéből
valók; tiszteletteljes suttogás fogadta őket. A dialektikus diadal büszkévé
tette, s Abú’l-Qászim már-már azt mondta volna, hogy az Úr tökéletes és
kifürkészhetetlen az ő műveiben. Averroes akkor a még kétséges Hume
távoli érveit megelőzve, kijelentette:
- Hamarabb feltételezek hibát a tudós Ibn Qutáibában vagy a
másolókban, mint elfogadnám, hogy ilyen hitvalló rózsát teremhet a föld. - Így van. Nagy és igaz szavak – mondta Abú’l-Qászim.
- Egy utazó – emlékezett Abd al-Málik, a költő – mesél egy fáról,
melynek gyümölcsei zöld madarak. Ezt könnyebben elhiszem, mint a betűs
rózsákat. - A madarak színe – mondta Averroes – mintha természetesebbé tenné a
csodát. Meg aztán a gyümölcsök és a madarak a természet világához
tartoznak, de az írás – az művészet. Levelek és madarak közt kisebb a
különbség, mint rózsák és betűk közt.
Egy másik vendég méltatlankodva tagadta, hogy az írás művészet volna,
hiszen a Korán eredeti példánya – a Könyv anyja – korábbi a teremtésnél,
és a mennyben őrzik. Másvalaki a baszrai Csáhizról beszélt, aki azt mondja,
hogy a Korán valamiféle szubsztancia, felveheti egy embernek vagy egy
állatnak az alakját, s ez a vélemény megfelelhet azokénak, akik két arculatot
tulajdonítanak neki. Farah hosszasan fejtegette az ortodox tant. A Korán
(mondta) az Isten egyik attribútuma, akárcsak az Ő kegyelme; lemásolják
egy könyvben, elmondja a nyelv, emlékszik rá a szív, és a nyelv és a jelek
és az írás az emberek műve, de a Korán visszavonhatatlan és örök.
Averroes, aki az Államot méltatta, elmondhatta, hogy a Könyv anyja